írta Nikodémus
Manapság már nehéz elképzelni, de négy évtizeddel ezelőtt a kirobbanó férfimacsóság uralta az amerikai popkultúrát. Nézők milliói lelkesedtek a dagadó muszklikért és az emberfeletti kunsztokért, az akciófilm műfaja pedig fénykorát élte. De mi lett e korszak két legnagyobb, jellegzetesen amerikai karriert befutott ikonjával, Arnold Schwarzeneggerrel és Sylvester Stallonéval? A Netflix két friss dokumentumfilmben faggatja a hajdanvolt akciósztárokat.
írta Nikodémus
Ki az az Erin Carter? (Who is Erin Carter?) – Valamit tudhat ez a Netflix. Valamit nagyon, ha egy ránézésre tizenkettő-egytucat thriller-sorozatot úgy képes eléd tenni, hogy simán bekajálod, pedig már tudod előre az összes fordulatát. A legújabb őrület ugyanis egy barcelonai tanárnő (Evin Ahmad) állítólag valós alapokon nyugvó története, aki meglepő ügyességgel nyomja le az aktuális bolti tolvajt, és ez felkelti pár ember gyanúját. Miközben Erin kislánya iskolai előmenetelét (no meg a saját életét) próbálja egyben tartani, a szomszéd nyomozó a segítségét kéri, a múlt árnyai pedig lassan előkúsznak a sötét sarkokból… Kár, hogy azok a bizonyos sarkok nem túl sötétek, a szóban forgó nyomozó (Emilio Martin) pedig annyira ostoba, hogy hibát hibára halmozva röpíti hősnőnket a lelepleződés felé. A katalán főváros gyönyörű, a képmutató nagyzolás persze arrafelé is dívik, a szappanoperába (és egyúttal egy ártatlan lány felnövéstörténetébe) ágyazott krimi azonban olyan gyengén van megírva, hogy tényleg előre látható minden fordulat. Ami meg nem, attól meg a fejét fogja a néző: több ponton megmagyarázhatatlan visszakozások és mulatságos véletlenek igazgatják a cselekményt, hogy a feszültség az egekig nőjön. Hőseink menet közben legyőzhetetlen terminátorrá változnak, s ahogy illik, megkapjuk a boldog családi hepiendet is – de csak annyira, hogy az utolsó jelenet előrevetítse: lesz még folytatás. Valamit nagyon tud ez a Netflix.
írta Nikodémus
Egészen különleges csillagállás kellett ahhoz, hogy két ember csaknem négy évtizeden keresztül uraljon egy kíméletlen versengésen és dollármilliárdos bizniszen alapuló sportágat, sőt: olyanná formálja, amilyennek ma ismerjük. Bernie Ecclestone és Max Mosley képes volt erre a bravúrra, noha egyikük sem patyolattiszta figura (és akkor még finoman fogalmaztam): hiányos műveltségű, agresszív viselkedésű, diktatórikus hajlamú, ugyanakkor ragyogó képességekkel, csalhatatlan ösztönökkel és bizonyos karizmával rendelkező emberekként nevük örökre összefonódott a Forma 1-gyel. Hogy kettejük közül ki volt a főnök és ki a szekundáns, első pillantásra könnyű rávágni, ám az összkép ezúttal is bonyolultabb ennél.
írta Nikodémus
Wednesday – 1. évad – Az az igazság, hogy a Netflix legújabb őrülete kihagyhatatlan, még akkor is, ha a dolognak összességében nagyobb a füstje, mint a lángja. Tim Burton már megint grimaszol, hozza bevált stábját (köztük Danny Elfmannel), és újra egy kívülállóról forgat, akit senki sem ért, és ezért gyanúsan méreget. Szerencsére a kölcsönös elfogadásról szóló tanmese kellemes kulisszák között van előadva, és jelentősen növeli a produkciós értéket, hogy egy popkulturális ikon(család) figuráiba van öltöztetve. Wednesday (Jenna Ortega) a legendás Addams família nagyobbik gyermekeként intézi el a nyitójelenetben, hogy anyja (Catherine Zeta-Jones) elküldje saját egykori alma materébe, a mindenféle fura szerzetek gyűjtőhelyéül szolgáló speciális akadémiára. Blazírt stílusú hősnőnk mindjárt összeismerkedik egy idegesítő vérfarkassal (Emma Myers), a kiismerhetetlen igazgatónővel (Gwendoline Christie zseniális), felbukkan Izé, és természetesen az első nyugtalanító bűnügy. A krimiszál élvezetesen vegyül a diákos-iskolás felnövéstörténettel, s az is üdítő, hogy notóriusan feketébe öltöző Szerdánk következetesen menekül felbukkanó férfi hódolói elől. A rejtély persze kiszámítható, és végül elcsattan egy csók is, Jenna Ortega azonban nemcsak karakterét uralja, hanem az egész sorozatot is (az a tánc…): remekül egyensúlyozik a jéghideg kellem és az érzelmek finom kifejezése között. Sebaj, dübörög helyette Elfman unásig közhelyes gothic-szimfonik-muzsikája – és a siker láttán tuti érkezni fog a folytatás is.
írta Nikodémus
Volt hét éve egy kis írás itt, a blogon (ma is megvan még), amiben egy pocsék, minden eresztékében hangosan zörgő játékfilmecske ürügyén írtam arról, mi is zajlik valójában a milliárdos futballbiznisz egyik legnagyobb szervezeténél, a FIFÁnál. A közös szenvedély (United Passions) persze csak ürügy (jó ürügy) volt annak a mérhetetlen képmutatásnak a bemutatására, amit az épp akkor zajló kiterjedt nyomozás során tanúsított a vezetőség, élen Sepp Blatterrel. A Netflix a hasonlóképp ellentmondásos katari foci-vb hetére időzítette legújabb dokusorozatát, és A FIFA titkai (FIFA Uncovered) nem is okoz csalódást: teljes nyíltsággal vágja az elképedt szurkoló képébe, hogy mindaz, amiben addig hitt, merő hazugság.
írta Nikodémus
Lehetséges-e egyetlen csepp vérből pillanatok alatt teljeskörűen megismernünk egészségi állapotunkat? Aki egy kicsit ismeri a gyógyászat világát, s látott már közelről kórházat, az gyanakvóan ráncolja homlokát, ám a felvetés – ismerve sok embertársunk tűiszonyát és egészségügyi közállapotainkat – meglehetősen csábító. Túlságosan is: egy szilícium-völgyi startup-cég néhány éve már beígérte mindezt, a vége azonban csúfos bukás lett. Hogy csupán jót akartak-e vagy szándékosan tévesztették meg a világot, kiderül a valós történetet feldolgozó A kibukott (The Dropout) című nyolcrészes minisorozatból, mely már elérhető a Disney+ streaming-szolgáltatón.
írta Nikodémus
A Disney-vezérelt Lucasfilm az évenként kiadott filmek kudarca után óvatosabban ugyan, de továbbra is főleg nosztalgiában utazik. A Mandalorian-re még lehetett azt mondani, hogy ügyes műfajkeverék a Star Wars forrásvidékéről, a Book Of Boba Fett már tényleg arcátlan múltidézés volt. Nos, mit lehet akkor mondani arról a tervről, hogy nézzük meg, mivel ütötte el azt a pár évtizednyi időt Obi-Wan, bocs, Ben Kenobi (Ewan McGregor) a Tatuinon, miközben távolról a cseperedő Luke Skywalkert (Grant Feely) vigyázta? Kell hozzá egy kis furfang, egy jó alapsztori és némi jártasság az SW-kánonban. Hát úgy tűnik, a várva-várt minisorozat alkotóiból mindez hiányzott.
írta Nikodémus
Pam & Tommy (minisorozat) – Nagy felhajtással érkezett, ám a kezdeti lendület a végére elfogyott: így összegezhetnénk a Pamela Anderson (Baywatch, Barb Wire, V.I.P.) és Tommy Lee (egyszerűen csak Mötley Crüe) viharos házasságának friss Hulu-s megfilmesítését, amely ígért mindent: zabolátlanságot, botrányt, szexet, aztán szép csendben elvékonyodik – szinte minden értelemben. Pedig Robert Siegel nagyon ért a nosztalgiára építő, azt kifigurázó, kicsit vad hangvételhez, és ez az első négy epizódban működik is. Jó messziről kezdünk: Randy, az ács (Seth Rogen) magában morgolódik, mert a kivagyi rocksztár (Sebastian Stan) állandóan újragondolja, hol legyen a franciaágy, aztán meg jól elküldi melegebb éghajlatra, amikor emberünk azzal áll elő, hogy valami előleg is kéne. Hirtelen felindulásból (karmát emlegetve) egyik éjjel ellopja a garázsban tartott széfet, és az ölébe pottyan az édes bosszú lehetősége. A széfben talált videókazetta meglehetős explicitással mutatja be Lee és Anderson nászutas hancúrozását egy hajón, kisemberünk pedig arra jut, hogy a betárcsázós internet hajnalán kihasználja ezt a fura dolgot, amit többen world wide webnek becéznek. A sorozat a maximumon pörgeti a botrányfaktort (van itt minden, amiért a bulvársajtó anno megőrült a sztárpárért), alaposan belemerül a ’90-es évek-nosztalgiában (két percenként felcsendül egy akkori sláger), Lily James és Sebastian Stan átalakulása pedig döbbenetes (és nem csupán sminkben: tényleg minden stimmel). Szikrázik köztük a levegő, nagykanállal habzsolják az életet, de alig derül ki, hogy a harsogó felszín alatt valójában milyen emberek. Persze lehet, hogy épp semmilyenek, és akkor helytálló ez a portré, de az alkotók a sorozat második felében megpróbálnak együttérzést csiholni irántuk a nézőben. Mindkét színész remekül eljátssza, hogyan érinti őket privát videójuk közhírré tétele, de dramaturgiai szempontból ekkor már alig tudunk hinni nekik (ráadásul még itt ez a fránya korszellem-vadászat is…). Andersont végül utoléri a hollywoodi kudarc (Barb Wire), Lee-t (és zenekarát) a grunge, Randy-t pedig a maffia, s mondhatnám erre, hogy karma, de a nagy csinnadratta annyira elgyengül az utolsó két részre, hogy csak halkan pukkan egyet.
írta Nikodémus
Karácsonyi ének (A Christmas Carol, 2019) – Dickens regényét nagyjából ezredszerre dolgozzák fel az épp aktuális alkotók, s a népszerű kisregényből már eddig is annyiféle verziót láttunk, amiből nehéz volna “autentikusat” választani. Nem is kell: a viktoriánus korabeli Anglia nagy ismerője épp ilyen színes és sokrétű meseként képzelhette el művének világát. A BBC most az elég jó pedigréjű Steven Knight irányítása mellett gondolta újra mindenki kedvenc karácsonyi meséjét, ám jó lesz, ha vigyázunk a már beizzított családi vetítéssel: Nick Murphy rendezése minden, csak nem gyerekbarát. A háromszor egy órányi minisorozat megtartja ugyan a kisregény főbb cselekményszálait, ám bizonyos részeket alaposan továbbgondol (járunk a túlvilágon, a purgatóriumban, a múltban, a jövőben stb.), s a dialógusokat ennek megfelelően teljesen újraírja. A borzongató horrorelemek és a lélektani hitelesség a forgatókönyvíró Knight érdeme, a hangulat csillagos ötös, a színészgárda pedig elsőrangú, élen Guy Pearce-szel, aki szerencsére nem a sokszor látott morgolódós Scrooge-t akarja eladni nekünk századszorra, hanem egy rideg racionalitással érvelő, mélyen cinikus és megkövesedett lelkű figurát állít elénk. A feldolgozás nagy erénye, hogy könnyfacsarás nélkül tágítja ki főszereplője életének múltbéli történéseit, hozzájárulva annak összetett lelki portréjához, egyúttal felrajzolva a mából már idillinek láttatott korabeli Anglia nyomorgó társadalmát. Van olyan pillanat, ahol felszisszentem, hogy ez már talán túl sok (pl. a bentlakásos iskola vagy az egykori üzlettárs átejtése), de a minisorozat többnyire elegánsan simítja bele narratívájába összes innovációját. Csillogás helyett kosz, fénysorok helyett sötét árnyak – izgalmas, kijózanító interpretáció, szigorúan felnőtteknek.
írta Nikodémus
Szokás manapság szidni a Netflixet, mennyi kétes minőségű produkcióval áll elő (van is ebben igazság: valószínűleg portfóliót bővítenek kétségbeesetten, a lehető legszélesebb közönséget megcélozva), ám akadnak még kincsek a “mindentudó algoritmus” leple alatt. No nem mintha rejtegették volna az Elizabeth Harmon sakkzseni zűrös életét feldolgozó A vezércselt (The Queen’s Gambit), a 7 db egyórás részből álló minisorozat azonban olyan ínyencség, amiben el kell merülni, hogy igazán élvezhessük.
írta Nikodémus
Kiszámíthatatlan, mit vesz szárnyára a siker: gyakran a legbanálisabb ötlet csörgeti meg leginkább a kasszát, különösen a média világában. S ha rendkívüli a helyzet (mint most, koronavírus után-közben), akkor a kivitelezés szinte másodlagos, ám a brit ITV által, Stephen Frears rendezésében elkészült Kvíz (Quiz) esetében utóbbi miatt szerencsére nem kell aggódnunk. A háromszor háromnegyed órányi minisorozat idén nyáron kiemelkedő nézettséget produkált az HBO GO-n, miközben a tévétörténelem egyik legellentmondásosabb botrányát dolgozza fel.
írta Nikodémus
Chicago Bulls – ha kimondom a nevet, szinte mindenki, aki a kilencvenes években volt kiskamasz Magyarországon, már sorolja is a neveket: Pippen, Rodman, Kukoč… és persze mind közül a legnagyobb: Michael “Air” Jordan. A rendszerváltás utáni színes-szagos-sikamlós években totálisan lerohant minket a nyugati popkultúra olyan jelenségekkel, mint a Turbo rágó, a kvarcjáték vagy a Baywatch sorozat, s közéjük tartozott Chicago felhős városának csodacsapata, amelyről azt se tudtuk, pontosan hány bajnokságot is nyert és hogyan (internet híján ritkás újságokból, kincsként őrzött brosúrákból, ragasztgatós albumokból és német kereskedelmi tévékből lehetett infókat szerezni), a Bulls mégis elképesztően menő volt. S most, két évtizeddel később a végére járhatunk a nagy sztorinak.
FilmDROID