0

A Francia Kiadás (The French Dispatch)

írta Nikodémus

Wes Anderson (Holdfény királyság, Grand Budapest Hotel, Kutyák szigete), a leghíresebb amerikai függetlenfilmes rendező egyetlen snittjéről felismerhető. Sajátos dioráma-világa vagy sztárszínészeinek szenvtelen játéka éppúgy meghatározza egyedi stílusát, mint témaválasztásai, melyek rendszerint sérült lelkű apák és fiúk körül forognak. Legújabb filmje, a tavaly ősszel a magyar mozikban is bemutatott A Francia Kiadás a modern újságírás hőskorának állít édes-bús emléket.

Hunyjuk le a szemünket, és képzeljük el egy pillanatra, hogy nincsenek okoskütyük, nincs számítógép. Hogy alternatív hajtású közlekedési eszköz helyett rozzant biciklivel, fütyörészve járunk munkába. Hogy teendőinkhez ceruzát ragadunk, és fecnikre írjuk feladatainkat. Hogy a nagyvilág híreiről papíralapon, a reggeli újságból tájékozódunk. Hogy a tévénken legfeljebb 12 csatornát nézhetünk, és hogy az esti mozihoz vagy opera-előadáshoz a helyszínen veszünk jegyet. Szürreális, nem? Pedig fél évszázaddal ezelőtt még nagyjából így nézett ki egy szellemi foglalkozású ember napirendje. S ebben a közegben játszódik Wes Anderson legújabb filmje, mégpedig egy újság szerkesztőségében. A helyszín egy elképzelt francia kisváros a zűrös-zavaros hatvanas években, s egy apró amerikai kolónia készíti itt hazája kansasi magazinjának francia nyelvű kiadását. A szerkesztőség kellemesen zilált: minden újságíró (döbbenetes színészkoszorú magas színvonalú előadásában) a maga kénye-kedve szerint alakítja ki zugát, kattognak az írógépek, sercennek a ceruzák, de csak a leadáskor. Addig mindenki járja a maga útját városszerte, hogy különféle kalandokba keveredjen, s témára, ihletre leljen. A tisztelettel, rajongással és titkolt félelemmel övezett legendás főszerkesztő, Arthur Howitzer Jr. (Bill Murray) a határidők betartásán kívül csupán két dolgot kér alkalmazottaitól: egyrészt ha hibát vétenek a szövegben, mímeljenek magabiztos szándékosságot, másrészt a főszerkesztői irodában nem szabad sírni. Egy rövid városnéző túra után három történet elevenedik meg szemünk előtt, melyek főszereplője legalább annyira az azokat elmesélő újságíró, mint életre hívott figurái.

Anderson nagy kedvvel invitál minket e három történet hajtűkanyarjainak felfedezésére, s minden eddiginél sűrűbb információ-özönben részesít minket. Képkompozíciói a szokásosnál is zsúfoltabbak: jócskán túlspilázva idézik meg a hatvanas évek retro-univerzumát, s mindig találunk egy-egy hangsúlyosan oda nem illő tárgyat a jelenetekben, amely játékosságot kölcsönöz az összképnek. A Francia Kiadás – csakúgy, mint az életmű nagy része – szemérmetlenül kokettál a giccsel, a díszletet figyelve mégsincs telítettség-érzésünk: a majdnem szimmetrikus beállítások, a kitakarás beteges kerülése különös bábszínházzá avatja a film terét. Hasonló – szintén szerzői kézjegyként azonosítható – elidegenítő gesztus a színészek érzelemmentes játéka, párosulva a gyors, ismétlések nélküli szövegmondással. Hollywood fárasztó didaktikusságának elegáns ellenpontja ez, ahogy a drámai nagyjelenetek, az érzelmi kitörések vagy a széles gesztusok minimalizálása is. A film humora két regiszteren mozog: egyfelől a mulatságos ál-intellektualizmus, másfelől a legszimplább banánhéj-gegek formálják hangütését, Anderson pedig még azt a pimaszságot is megengedi magának, hogy mindhárom történetébe egy teljesen idegen mellékszálat illesszen. Így lesz a festő és a múzsa bizarr románcából véres börtönlázadás, a lendületes diáklázadásokból fejvakargatós kiáltvány-szerkesztés, az eltartott kisujjal megírt gasztro-kritikából pedig nagyszabású, képregényes autósüldözéssel megfűszerezett krimi. Csak úgy gomolyog előttünk a színek, formák, narratívák kavalkádja – mintha egy változatosságában élvezetes magazint olvasnánk.

A Francia Kiadás ügyesen rejtegeti, de több puszta nosztalgiázásnál: van mondanivalója a mai kor számára. Árulkodó például az a jelenet, amely az események helyszínéül szolgáló városkát mutatja be akkor és most-beállításokban. Anderson ezen túl eltöpreng a zsenikultusz, a művészet és az eladhatóság kortárs dilemmáin, epés kommentárt fűz napjaink túlzott hevületű „társadalmi forradalmiságához”, kritikával illeti a közösségi médiában dúló indentitás-háborúkat, illetve rávilágít korunk jóllakott nyugati emberének vészes eltompultságára. Elénk tárja a francia kultúrával kapcsolatos legfőbb közhelyeket, de olyasféle túlnagyítottságban, hogy mi, nézők feszengünk tőle: mint amikor természetellenesen közelről szemlélünk valamit, felborítva agyunk természetes arányérzékét. Anderson választott szakmája, a filmrendezés francia nagyjait viszont kuncogó humorral dugja el egy-egy jelenet hátterében: különböző utalásokon keresztül felsejlik Godard és Truffaut alakja, s a francia modernista újhullám számos filmes alapvetése is.

Filmünk tempója és hangvétele, akárcsak egy színes, igényes magazin, jobbára korszerűtlen. Időt kell szánni rá, figyelmet kell szentelni neki, s a megtudottakat hagyni kell megérni bennünk. Szürreális, nem? Kinek van ehhez türelme napjaink hightech-őrületében? De hunyjuk le a szemünket, és képzeljük el egy pillanatra, hogy rábízzuk magunkat valakire, aki olyan helyekre kalauzol minket, ahol azelőtt még sosem jártunk. A képzeletbeli út során készséggel elviseljük a ránk váró kellemetlenségeket, s nem kérjük számon idegenvezetőnk kívülállását, hiszen ahogy most mi, ő már előbb bevonódott vizsgálatának tárgyába: lelkén átszűrve személyes történetként meséli újra nekünk. Wes Anderson szelíd ódája első pillantásra az egykorvolt újságíró-eszményhez szól, ám valójában a világot értelmezhető renddé szervező elbeszélés mágikus hatalmát dicséri. A kimondott, leírt és megélt szó erejét.

(Megjelent: A Szív, 2022. február)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *