Volt egyszer egy nyár (Aftersun)

írta Nikodémus

Lélektani közhely, hogy emlékeinket nem csupán felidézzük, hanem legalább részben újra is alkotjuk őket. Mégis, szilárd meggyőződésünk, hogy emlékeink összessége személyiségünk egyik legszilárdabb régiója, ahol bátran kutathatunk válaszok után. Hogy mennyire törékeny ez az illúzió, arról egy régmúlt nyaralás rendhagyó módon elmesélt története tanúskodik: a Volt egyszer egy nyár (Aftersun) nem csupán egy apa-lánya kapcsolat krónikája, hanem alámerülés az emlékezet mélységes kútjába.

A főcím alatt egy ósdi kézikamera kazettájának visszacsévélését halljuk, majd a nyitó képsorokon egy fiatal férfi jelenik meg, aki egy hotel erkélyén különös táncmozdulatokat végez. Pajkos gyerekhang szól közbe, hogy hagyja már abba, ezután önfeledt vidámságba torkollik a jelenet. Calum (Paul Mescal) és Sophie (Frankie Corio) épp közös törökországi nyaralásukon játszadoznak a kézikamerával: együtt érkeztek az üdülőhelyre, s mivel anyuka, testvér vagy nagymama sehol, kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy vakációjuk közös apa-lánya kaland. A szemcsés, homályos, gyakran estlegesnek tűnő felvételek ugyanis alig árulnak el valamit a helyzetről. Az biztosnak tűnik, hogy Sophie remekül érzi magát: számára igazi önfeledt kikapcsolódás ez a nyár. Boldogan szürcsöli az üdítőt, önfeledten motorozik a játékgéppel, és hezitálás nélkül veti bele magát a tengerbe.

Charlotte Wells író-rendező önéletrajzi ihletésű elsőfilmje körmönfont ügyességgel ejt rabul minket. Az egymás után sorakozó, amatőrfilmes hatást keltő jelenetek ugyanis korántsem olyan érdektelenek, mint hinnénk: egy-egy apró részlet ragadja meg figyelmünket, s hamarosan immár arra figyelünk, amire szokásos esetben nem szoktunk. Hiába a napsütéses idill, a szálloda lepukkant; a lefoglalt szobát elcseréli a személyzet; a drága pénzen vett búvárszemüveg véletlenül elsüllyed; a fennen hirdetett buszos körutazás pedig szegényes díszletek közti olcsó vurstlira emlékeztet… Ám az apát nem lehet kihozni a sodrából: végtelen türelemmel igyekszik lánya kedvére tenni. Ő magát azonban, mialatt gyereke boldogságában gyönyörködik, különös, megmagyarázhatatlan melankólia járja át. Egy érzékeny pókháló finomságával bontakozik ki előttünk, hogy a férfival valami nincs rendben. Ezt mintha lánya is megérezné, de képtelen közelebb férkőzni a titokhoz, noha egy idő után sejti, valami fontosból van kizárva.

A kilencvenes években játszódó (s a korszak iránti nosztalgiánkkal incselkedő) vakáció képeit időről időre megszakítja egy kísérteties, sötét diszkóban játszódó jelenet, ahol a stroboszkóp villanásai közepette a felnőtt Sophie-t és múltbéli apját látjuk viszont. Csakhamar rádöbbenünk, az időközben felnőtt nővé érett, s most emlékező lány belső világában járunk: meg szeretné érteni apját, aki fájdalmasan hiányzik neki. Az emlékek pedig újrajátszódnak – s egyúttal újraíródnak. Sophie utólag úgy érzi, Calum tulajdonképpen már azon a bizonyos nyaraláson sem volt egészen jelen. A szerető gondoskodás ugyanis leheletvékony álca csupán, ami mögött vészjósló felleg gomolyog. Hogy pontosan mi, arról főszereplőnkkel együtt mi sem vagyunk képesek megbizonyosodni. Sőt, főhősünkkel ellentétben nem éljük át a köztes eseményeket sem.

A Volt egyszer egy nyár szándékosan alacsony felbontású, félrefókuszált és roncsolt képeivel, valamint direkt ügyetlen, máskor pedig félelmetesen precíz vágásával eléri, hogy többet sejtessen banális, hétköznapi történésekre koncentráló cselekményénél. S miközben figyeljük a kínos-mulatságos rokoni házivideókra emlékeztető bájos jeleneteket, szívünkbe zárjuk annak főszereplőit, és kétségbeesetten keressük az egyre fenyegetőbb rejtély kulcsát. Érkeznek jelenetek, amikor úgy tűnik, ki fog derülni minden: az apa rövid megjegyzése arról, nem hitte volna, hogy megéri a harmincat; egy különös-misztikus éjszaka a morajló tengerrel; egy szívettépő magányos zokogás az ágy szélén… Pedig apja és lánya láthatóan ritka összhangban élvezi a nyári pihenést. Paul Mescal és Frankie Corio manírjaikat levetve, megkapó természetességgel keltik életre figurájukat, ám az irigylésre méltó családi idill közben alig észrevehetően jelzik, valami halkan örvénylik a háttérben. A lánynak kérdései volnának, az apa válaszutakat keres. A felszínen boldogan csacsognak, a mélyben némaság honol. S ez a süket csönd a fináléban – minket, nézőket is alaposan meglepve – megrendítő élménnyé növekszik, hiszen jelez egy másik, sokkal ordítóbb kérdést: mit tehettem volna másképp?

Megóvhatjuk-e szeretteinket attól, amiről még nem is sejtjük, hogy bekövetkezhet? Rejtegethetjük-e valódi létállapotunkat olyasvalaki elől, aki a világon mindennél fontosabb számunkra? Adhatunk-e a másiknak olyan kézikönyvet az élethez, ami felkészít bármilyen eshetőségre? A Volt egyszer egy nyár minden könnyedsége ellenére nem túl derűlátó a kérdésben. Intenzíven megélt és visszafogott drámaisággal kibontott igazsága minket is elgondolkodtat mélyen belénk ivódott szeretet-kötelékeinkről, családi mintáink továbbadhatóságáról és a ránk bízottak iránti felelősségünk határairól.

(Megjelent: A Szív, 2023. szeptember)