A kezdet kezdetén – Dűne (Dune, 2021)

írta Nikodémus

Különös sorsra lelt Frank Herbert kultikus scifi-regényének címünkben is megidézett kezdőmondata Denis Villeneuve (Fogságban, Sicario, Érkezés, Szárnyas fejvadász 2049) nemrég bemutatott filmjének zárlatában: egy olyan szereplő szájából hangzik el, aki addig maga is nagyrészt álombéli vízióként volt jelen. Villeneuve ezzel a regény rajongóin túl az egyszeri mozinézőnek is kiszól, finoman érzékeltetve a Dűne megfilmesíthetőségének problémáját. A kanadai sztárrendező azonban két elbukott kísérlet után meggyőzően veszi az akadályt: filmje kihagyhatatlan moziélmény, legfőképp azért, mert a megfelelő pontokon kötötte meg a maga kompromisszumait.

Az emberiség távoli jövőjében járunk: az ismert galaxist benépesítő emberi civilizáció élén uralkodóházak intrikálnak a hatalomért, technológia és társadalom kizárólagos hajtóanyaga pedig a „fűszer”, mely csupán egyetlen bolygón, az Arrakis zord sivatagvilágában bányászható. Ezt a kitermelési jogot kapja meg riválisától, a Harkonnenektől az Atreides-ház, s miközben zajlik az impériumváltás, a herceg (Oscar Isaac) fia, Paul Atreides (Timothée Chalamet) nyugtalanító álmokat lát. A kamaszban különös, kételyekkel teli kiválasztottság-tudat ébredezik, és fokozatosan eszmél rá, milyen összeesküvés fenyegeti szeretteit.

A történet magva e néhány mondatban összefoglalható, ám Herbert regényfolyamát nem elsősorban cselekménye miatt tartották sokáig megfilmesíthetetlennek: a Dűne az első lapoktól kezdve rendkívül összetett fantáziavilágot épít, mely társadalmi és politikai kérdések mellett messiástudat és vezérszerep ellentmondásairól, egy hanyatló, majd új erőre kapó civilizáció fejlődéséről, illetve vallási és ökológiai kérdésekről is elgondolkodtat. Az 1965-ben megjelent Dűne hatását jelzi, hogy mások mellett innen merített ihletet George Lucas a Star Warshoz és George R. R. Martin Trónok harca-regényeihez. Alejandro Jodorowsky és David Lynch rendezők művészi kudarca után kettős feladat állt Villeneuve előtt: hihetően mozgóképre vinni e szövevényes univerzumot, illetve hozzáigazítani azt korunk látványfilmes igényeihez.

Rendezőnk a regényfolyam rajongójaként először is példásan visszafogta magát: az alapregénynek csupán az első felét adaptálta, s már a főcímben demonstrálja, mindaz, ami most két és fél órában következik, csupán nagyszabású bevezető. E grandiozitás pedig még egy hollywoodi nagystúdió mércéjével mérve is szokatlan: alaposan átgondolt, monumentális látványvilág, elegáns cselekményvezetés és kiemelkedő színészgárda segíti elmélyedésünket a Dűne sajátos világában.

A számítógép-varázslat helyett megépített díszletek és valódi (részben magyar) forgatási helyszínek a realitásba horgonyozzák a Dűne-univerzumot: letisztult formavilágú, brutalista épületek és nyomasztó belső terek emlékeztetnek a lappangó veszélyre. Filmünk valódi főszereplője, az Arrakis sivataga pedig korántsem a végtelen szabadság horizontját nyitja meg: napszítta, fakó dűnéi és komor sziklái az emberrel játszadozó természet részvétlen hatalmára figyelmeztetnek.

Mindezt szerencsére bőven van időnk bebarangolni, hiszen Villeneuve a cselekményvezetésben is egyéni utat választott a kortárs látványfilmek felszínes akcióvezéreltsége helyett: hangulatból épít drámaiságot, s a forgatókönyv kiemelt pontjain elegáns fokozással (gyakran párhuzamos vágással) emeli ki a feszültséget. A John Spaihts–Eric Roth írópáros túlnyomórészt szerencsésen nyúlt az alapanyaghoz, jó ütemben részletez és hagy el a szüzséből, a rendező pedig szavak helyett képekben mesél. Két ponton bicsaklik meg ez az egyensúly: az ősellenség Harkonnenek gonoszsága jórészt árnyalatlan marad, illetve egy hirtelen ránk törő, sorsdöntő éjszaka eseményei tűnhetnek kaotikusnak a regényt nem ismerők számára.

Részben ebből is következik, hogy az impozáns szereplőgárda többségének nincs igazi kibontakozási lehetősége: mindenki szépen kitölti a rá szabott szerepet, s a regény szimultán belső monológjait finom gesztusokkal próbálja közvetíteni. Komoly figyelmet követelő megoldás ez a nézőtől, mely első megtekintésre talán nem is tudatosul bennünk. A figurák azonban fokozatosan életre kelnek: Leto Atreides (Isaac) nyugodt-óvatos elszántsága, Vladimir Harkonnen (Stellan Skarsgaard) agyafúrt ravaszsága, Duncan Idaho (Jason Momoa) és Gurney Halleck (Josh Brolin) mentorkaraktere mind a lassan hömpölygő események sodrában nyer értelmet. Közülük is kiemelkedik Paul (Chalamet) és édesanyja, Jessica (Rebecca Ferguson) alakja. A fiú gyermekarca koravén, átható tekintetet keretez, amely a benne dúló harcokról apró rezdülésekkel tudósít. Jessica nála kifejezettebb gesztusokkal őrlődik két szerepe között: anyaként óvná gyermekét, ugyanakkor a benne éledező erőtől egyre jobban retteg.

Nem csoda, hiszen ez az erő roppant veszélyes: megfelelő kontroll alatt elhozhatja a megváltást, szabadjára engedve azonban emberek milliárdjait taszíthatja pusztulásba. Villeneuve a regény szellemiségét megőrizve találó, mégsem tolakodó szimbolikával jelzi a formálódó messiás-mítosz riasztó nagyszerűségét. Akárhogy is, mindez még csak a kezdet: a vágyott-félt (s a bevételi adatok láttán már bejelentett) beteljesülésre még két évet várnunk kell.

(Megjelent: Új Ember, 2021. november)