FilmDROID 
Családi testcsere (Family Swap) (16) 100 perc
Month: december 2021
Clifford, a nagy piros kutya – A kulisszák mögött
Emily Elizabeth (Darby Camp) találkozik egy varázslatos kutyamentővel (John Cleese), aki egy piros kiskutyával ajándékozza meg, és legvadabb álmában sem gondolná, hogy arra ébred, hogy egy négyméteres eb grasszál kis New York-i lakásában. Amíg egyedülálló édesanyja, Maggie (Sienna Guillory) munkában van, Emily és jópofa, de kevéssé kiszámítható bácsikája, Casey (Jack Whitehall) hajmeresztő kalandokba bonyolódnak a nagyvárosban. Az általános iskola nem egyszerű hely, de Emily számára különösen nagy megpróbáltatást jelent. Nem elég, hogy ő az új lány, aki ösztöndíjjal tanul az elit magániskolában, de gonosz osztálytársai Kajajegynek (Food Stamp) csúfolják, és minden alkalmat megragadnak arra, hogy gúnyt űzzenek belőle. (A Food Stamp nevű szövetségi program élelmiszerjegyeket biztosít rászoruló amerikai állampolgárok számára – a ford.) Azért sikerül valahogy elviselnie a támadásokat, és pozitívan viszonyulni a dolgokhoz. Amikor édesanyját Chicagóba szólítja a munkája, Emily felügyelete Casey bácsikájára hárul, aki nagyon jóindulatú, de legalább ennyire kiszámíthatatlan ember. A munkanélküli képregény-rajzolónak különös tehetsége van ahhoz, hogy egyik kalamajkából a másikba keverje őket.
The Rocketeer (1991)
írta Nikodémus
Alig hisszük már, de volt olyan kor Hollywood történetében, hogy a Disney csak legyintett a képregényfilmekre. Tim Burton és a Warner épp csak két éve szabadította a világra az első komolyan vehető szuperhős-sztorit (Batman, 1989), Superman mozivásznas pályafutása épp ilyentájt fulladt ki végleg (Superman IV, 1987), az álomgyárnak viszont épp nosztalgiázni volt kedve – így született meg (kissé nehezen) az egyik legbumfordibb, mégis legszerethetőbb képregényfilm, ami túl későn érkezett, hogy úttörő legyen, ám túl korán, hogy pénzt is termeljen gyártójának. Harminc éves a Vasember évtizedes elődje, a The Rocketeer.
Ha nem zavar a reklám!
Vírusjárvány ide vagy oda, ezt a karácsonyt se ússzuk meg tévé nélkül, ahol mindenfélét kínálnak romkomtól fantasyn át tapló vígjátékig. És még a Jézus-történetet is.
SZOMBAT
FilmPlusz – 15.10 – A Gyűrűk Ura: A két torony (2002) – Mert nincs karácsony Gyűrűk Ura nélkül…
Viasat3 – 16.40 – A Lego-kaland (2014) – Pörgős, meglepően önreflexív sztori a felnőtté válás fájdalmáról. Csak az első húsz percet kell kibírni hozzá.
Viasat6 – 18.20 – Mátrix (1999) – Ha már a mozikban a negyedik rész, érdemes felfrissíteni a trendindító elsőt. (Kapásból utána a másodikat már nem biztos…)
TV2 – 18.45 – A Grincs (2018) – A zöld manó ellopja a karácsonyt. Sokadszor.
RTL Klub – 18.50 – Jégvarázs 2. (2019) – A királylányok újra útra kelnek, a Disney meg számolja a pénzét.
Cool – 19.20 – Coco (2017) – Családfakutatás zenén, sok vidámságon és a halál birodalmán keresztül.
Duna TV – 19.50 – Szent Péter esernyője (1958) – Némi örökség galibát, egy piros esernyő csodát csinál. Két ember útja kereszteződik, a kis felvidéki falu élete felbolydul. Karácsonyi klasszikus.
FilmNow – 20.00 – Pont az a dal (2020) – Alaposan felcukrozott zenélős-karrier-barátság-film.
Moziverzum – 21.00 – Bohém rapszódia (2018) – Ez a középszerű, hazudós filmecske valamiért beakadt a magyar közönségnél.
Heti bemutatók
Utolsó éjszaka a Sohóban / Spencer
írta Nikodémus
Csaknem egy évszázada tudja már a globális tudatipar, hogy komoly tömegeket lehet elkábítani egy kis nosztalgiázással. Az ébredező fogyasztói társadalom elsőként talán a karácsonyt tette profán ünneppé: fenyőillat és hívogató fények, csillogó glamúr és black friday – szó szerint és lelki értelemben egyaránt gyomorrontásunk lesz tőlük az ünnepek végére. S miközben az aktuális retródizájn egy sosemvolt idill hamis emlékét plántálja belénk, érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy immár nemcsak decemberben, hanem egész évben támad a gátlástalan nosztalgia-divat. Mindezek fényében meglepő, hogy nemrég két olyan film futott be a mozikba, mely rendre ellenáll a haszontalan múltba révedés kísértésének, mi több, nézőjét is óva inti attól.
Heti bemutatók
Szegénylegények (1966)
írta Nikodémus
Ha élne, idén lenne 100 éves. Valószínűleg utálná a róla szóló meghatott méltatásokat (odafentről biztosan most is kajánul vigyorog), s egy könnyed grimasszal intézné el az életművét heves buzgalommal elemezgető kritikusokat, filmtörténészeket vagy bölcsésztanulókat. Az egy évszázada született Jancsó Miklósra ezért életrajzi citátum helyett leghíresebb filmje, az idén 55 éves Szegénylegények megidézésével emlékezünk.
Heti bemutatók
Röviden: Cry Macho / Respect / Stardust
írta Nikodémus
Lehet-e három év alatt évtizedeket öregedni? Ha az ember koros (hiába az örökölt kiváló gének), bizony lehet. Clint Eastwood sajnos így járt: épp nemrég méltattam kitartását, hogy folyamatosan árnyalja mozis alteregóját (A csempész / Richard Jewell balladája), ám legújabb filmjében, az öndefinitívnek szánt Cry Macho-ban tényleg úgy poroszkál, mint egy vén, fogatlan csataló. Már a történetet is alig hisszük: Mike Milót (Eastwood) megbízza nyugdíjas haverja, ugyan hozza már el Mexikóból a fiát, aki volt feleségénél ragadt. A barát olyan hatvanas, Mike pedig a nyolcvanas éveiben jár, s neki kéne Texasból átvergődnie a köztudottan szigorúan őrzött déli határon, rátalálnia a srácra, elragadni őt az anyukától, és vissza. Nagy macsó az öreg Clint, de ezt a valóságtévesztést nehezen veszi be a gyomrunk. A cselekményen pedig sajnos további hatalmas lukak éktelenkednek: hősünkre minden korú és állapotú nő legszívesebben rávetné magát (a feleség-jelenet különösen vicces), pillanatok alatt beilleszkedik bármilyen faluközösségbe, önjelölt állatorvosként bölcs jótanácsokat osztogat, ért a lovakhoz és a fegyverekhez, sőt, még a férfilélek rejtelmeibe is képes bevezetni ifjú tanítványát. Utóbbi minden megszólalása közhelyes (néha akaratlan humorba fúl), és mintha Eastwood is elvétené itt-ott a lépést színészileg. Szemlátomást a velük utazó kakas (a film címadója) kapta a leggondosabb jellemábrázolást, és ez elég alapos kritikája ennek a maximum alsó-középkategóriás tévéfilm szintjét megütő mozinak. Úgy tűnik, a Névtelen felett tényleg eljárt az idő.
