A besúgó

Kádár-nosztalgia és ügynökügy a filmvásznon

írta Nikodémus

Hónapok óta egy új magyar sorozat tartja izgalomban a közvéleményt – s nem csupán a filmrajongókat, hanem a szélesebb közéleti nyilvánosságot is. Az HBO gyártásában elkészült A besúgó körüli felhajtás többek között arra is rámutat, mennyire feldolgozatlan még a magyar történelem közelmúltja.

„Tetszettek volna forradalmat csinálni” – Antall József, az 1989-es rendszerváltozás utáni első magyar miniszterelnök bonmot-ja tökéletesen összefoglalja a demokratikus átalakulás mély ellentmondásosságát. Vér egyrészt nem fojt, elszámoltatás másrészt alig történt, és a nagy, néplélek-mozgató katarzis is elmaradt. Az elmúlt három évtized olvasható az akkor elmulasztott esélyek visszaperlésének történeteként is, s talán épp ezért felemás a témában született magyar filmtermés. Hiszen míg 1956 öröksége egyértelműnek tűnik, a megtorlást követő évtizedek értékelésében legalább három generáció néz egymással farkasszemet.

Susu bolondság

Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás után csupán szűk egy évtizeddel születik meg az első vérbeli „Kádár-mozi.” 1997 egyik legnagyobb mozisikere, a Csinibaba Tímár Péter leleményeként egyszerre szól a szatirikus kritika és a langymeleg nosztalgia nyelvén. Már a kezdőjelenetben egybecsúszik a két értelmezés: a házbizalmi (Gálvölgyi János) egy álmos nyári délutánon olvassa be a mikrofonba az aktuális lottó nyerőszámokat, mígnem egy nem kívánt asszociációkat keltő szám következik. Emberünk nem meri beolvasni 56-ot, inkább a Népszabadság-beli megjelenésre hivatkozik. Aktualizált retróslágereivel, rajzfilmszerűen elrajzolt szereplőivel, valamint az álomgyári musical-dramaturgia működtetésével a Csinibaba mindvégig ezen a nyomvonalon halad. Találó burleszk-szituációk váltakoznak leplezetlenül nosztalgikus jelenetsorokkal, egyre bizonygatva: a leghangosabban önmagunk kisszerűségén tudunk röhögni. A Csinibaba számos erénye mellett egyet nem tud: komolyan beszélni a korszakról, amelyben játszódik.

Újabb évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy megint nagyvászonra kerüljön a késő-kádárizmus világa; ezúttal két fiatal rendező vágott neki a feladatnak. Fonyó Gergely Made in Hungáriája egyértelműen a Csinibaba nyomvonalán jár, s noha dramaturgiájában, táncjeleneteiben és látványvilágában imponálóan profi munka, szereplői többnyire papírmasé-figurák. A hatalom képviselői bornírt, nevetséges alakok, a fiatalok üdék és energikusak, lázadásuk azonban az Amerikából fű alatt importált szabad szerelem „szocialista változatának” gyakorlásáig, illetve a korabeli rockabilly-slágerek átvételéig terjednek. A Fenyő Miklós életének fiatalkori szakaszát feldolgozó, könnyed film kétségtelen ízléssel, ám reflektálatlanul idézi fel a Kádár-korszak egyéniséget elfojtó, atyáskodó természetét.

Hajdu Szabolcs két, mágikus realizmussal játszó rendezése után szikár drámaként fogalmazta újra viszonyunkat az elmúlt rendszerhez, mégpedig egy megalkudni képtelen tornászfiú történetén keresztül. A szegény családból származó Dongó Miklós (Orion Radies / Hajdu Zoltán Miklós) mézes-mázos stílusú, ám kegyetlen edzőjétől (Gheorghe Dinică) kénytelen megtanulni, hogy hiába a szép szavak, a rendszer keretei nagyon is léteznek, s kőkemények. Dongó azt hiszi, kiemelkedő teljesítménye elegendő; nem sejti, hogy dörzsölt elnyomói fair verseny helyett mocskos alkuval törnék meg gerincét. A Fehér tenyér finom párhuzamokban beszél a tornász sorsáról és a kommunista hatalom természetéről, s a játékidő derekától új szálat hoz be: reflektál az emigráltak édesbús idegenség-érzésére és a vasfüggöny mögül túlzó reményekkel vágyott jóléti társadalom ellentmondásosságára.

Ügynökök kíméljenek

A rendszerváltozás huszadik évfordulója váratlanul megmozgatta a magyar filmkészítőket, hogy végre megpróbálkozzanak a Kádár-korszak pontosabb ábrázolásával: hirtelen több mozifilm készült a máig nagy, közös közéleti adósságunknak számító ügynökkérdésben, vegyes eredménnyel.

Komolyan igyekszik szólni témájáról Az ügynökök paradicsomba mennek, amely a rendszer végnapjaiba kalauzolja nézőjét, hogy egy pártkáder lázadozó fiának (Karalyos Gábor) titkosszolgálati beszervezését mutassa be. Dézsy Zoltán filmjében az ellenzéki érzelmű főhős a zsarolhatósága miatt kénytelen megbirkózni a kettősügynök-lét morális dilemmáival. Testvérfilmje, a Drága besúgott barátaim a szocializmust túlélt generáció tanácstalanságát firtatja: Czettl Andor (Cserhalmi György) a nyilvánossá vált ügynökaktákból tudja meg, hogy legjobb barátja (Derzsi János) mindvégig jelentett róla. A két rozzant egészségű, zilált lelkű ember utólag próbálja megérteni tetteinek valódi motivációit – akkor, amikor a mellettük felnövő generációt már rég nem érdekli ez az egész ügynökösdi.

Szerencsésebb kézzel nyúl a témához az indián-mozgalmat feltáró Apacsok és az ’56 utáni megtorlások korába invitáló A vizsga, melyek rétegzettségük révén ügyesebben ösztönzik gondolkodásra a nézőt, mint az iménti két, gyakran didaktikus fogalmazású ügynökmozi. A Köbli Norbert első nagy forgatókönyvírói sikerének számító A vizsga határozott film-műfajiságával pedig már előrevetíti a kortárs filmes generáció megközelítését (Lajkó – Cigány az űrben, Drakulics elvtárs).

Sej, a mi lobogónkat

Szentgyörgyi Bálint író-kreátor, miután tündérmesébe illő módon jutott hozzá élete lehetőségéhez, hasonló módon ragadja meg az HBO finanszírozásában készült sorozatának témáját. A nosztalgiát ugyanis elsősorban a nagy műgonddal kialakított tárgyi és látványvilág indukálja, de ez nem nagyanyáink vagy apáink retróláza: a mostanság hódító nyolcvanas évek-divathoz csatlakozik, és a mai negyvenesekhez szól. Innen érthető meg igazán A besúgó című sorozat, mely hibáival együtt is kettős kordokumentum: azé, amiről szól és azé is, amelyben született.

Gergő (Váradi Gergely) friss egyetemistaként felkerül az egyik fővárosi egyetem kollégiumába, ám még a vonaton beszervezi zsarolással a titkosszolgálat ügyeletes tisztje (Thuróczy Szabolcs). A naiv fiú feladata, hogy közel férkőzzön a kollégiumban működő ellenzéki csoportosulás karizmatikus vezetőjéhez, Száva Zsolthoz (Patkós Márton). Az események gyorsan követik egymást, s Gergő csakhamar szimpatizálni kezd a rendszert megdönteni szándékozó fiatalokkal: együtt bulizik velük, rendezvényt szervez és konspirál – s minderről jelent tartótisztjének. Közben barátságok alakulnak, szerelmek szövődnek azzal az ifjú, világmegváltó hevülettel, amelyet olykor magunk is párás szemmel idézünk fel. A sorozat alkotói remekül kapják el ezt a hangulatot, mely megfűszerezve egy kis tekintélytagadó lázadással, biztos recept a nézői szimpátia felkeltésére.

A tudatosan új arcokból válogatott szereplőgárda kiválóan teljesít: figuráik élnek, szenvedélyesek, s hibáikkal együtt is szerethetőek maradnak. Külön érdemes kiemelni a főszereplő-kettős (Váradi–Patkós) alakítását, a folyton „bizniszelő” kádergyerek szobatársét (Varga Ádám), illetve az ábrázolt korszakhoz képest szokatlanul erős női karaktereket (Szász Júlia, Szőke Abigél). Mácsai Pál méltósággal formálja meg a rendszerrel megalkuvó értelmiségit, Thuróczy pedig nagy energiákkal játssza a hatalmi gépezet ingatag helyzetű fogaskerekét.

Történészek és a korabeli eseményeket testközelből átélő ellenzékiek sok helyütt bírálták már a sorozat hiteltelenségét, legyen szó a titkosszolgálati beszervezés és kapcsolattartás módjáról, egy-egy konspirált akció végrehajtásáról vagy a korabeli ellenzék működéséről. Sajnos mindhárom vonatkozásban több hibát vét a sorozat, ám mégsem ez a fő probléma A besúgóval: a fináléra olyan cselekménybeli és jellemfordulatok szaporodnak el, amelyek nehezen teszik átélhetővé főszereplőink döntéseit. Hiszen egy pontig valóban érdekes, hogyan lesz a tartótiszt lánya szerelmes az ügynökbe vagy miként zúg bele KISZ-es vitapartnerébe az ellenzéki lázadó, ám a sorozat középtájon bekövetkező szappanoperai fordulata inkább akadályozza, mintsem segíti a hiteles korrajzot.

*

Ha sem történészi akkurátusságot, sem dramaturgiai összefogottságot nem várhatunk a rajtunk kívül további 60 országban is bemutatott sorozattól, mi indokolhatta azt, hogy a presztízs-projektjeiről híres HBO komoly összeget áldozott a megvalósítására? Legfőképp a trendiség: különösen izgalmas manapság valós alapokon nyugvó, áltörténelmi köntösbe bújtatott felnövéstörténetet követni, A besúgó pedig feszült sztorival és szerethető főhősökkel szolgál. Az már csak nekünk, magyaroknak fontos, milyen is volt valójában a kádári nyolcvanas évek, melyről A besúgó meglehetősen laza portrét közvetít.

De hagyjuk egy pillanatra egy nemzetközi médiavállalat vélhető motivációit: a sorozat legkülönösebb rétegét azok a prófétikusnak szánt kiszólások jelentik, melyek sejtetik, miként lehet egy lánglelkű ifjú vezetőből forradalom híján, három évtizeddel később tartós uralmat építő pocakos hatalomtechnikus. Hiszünk-e ennek az olvasatnak vagy sem, egy biztos: a kör bezárult – a rendszerváltozás bevégeztetett.

(Megjelent: A Szív, 2022. július-augusztus)