Drakulics elvtárs (2019)

írta Nikodémus

A film ebben a hónapban jelent meg Bluray-en.

Nem ismerem, de Bodzsár Márk valószínűleg zseniális ötletember lehet. Debütálása, az Isteni műszak ragyogó alapötletre épült, amit most képes volt fokozni: a még tavaly bemutatott Drakulics elvtárs olyan frappáns highconcept-tel bír, hogy abból nemhogy egy film, de egy minisorozat is bőven kijönne (lásd még: Hétköznapi vámpírok). A problémák viszont (ahogy első filmjénél) sajnos most is a kidolgozás közben jönnek.

Magyarország, Kádár-korszak, hetvenes évek. Kun (Nagy Ervin) botcsinálta titkosügynökként szoci-bolsi korának terméke: nagyzoló, de kisszerű, ravasznak gondolja magát, de korlátolt. S persze humortalan, ami sok vicceskedés forrása lesz. Együtt él Magyar Máriával (Walters Lili), s a szakmát is együtt űzik, ám amikor a nyugati emigrációból hazatér egy rejtélyes figura, Fábián elvtárs (Nagy Zsolt), főnökük (Thuróczy Szabolcs) egyből ráállítja párosunkat a célszemélyre. A nyomozás pedig feszültséget szül: többek között spirituálisat és szerelmit – egyrészt felmerül, hogy a gyanúsan nem öregedő, szokatlanul szabadszájú és egy tűzpiros Ford Mustanggal járó Fábián esetleg vámpír, másrészt Kun döbbenten konstatálja, hogy a konspiratív akciók közben élettársát lassan elcsábítja a lehallgatott alany.

Véletlennek tűnik, de tudatos a debütfilmez képesti két évtizedes visszaugrás: a rendszerváltás zavarossága helyett a kiábrándult hetvenes évek apátiája megnyugtatóbb hatással van a nézőre, aki közben aprókat ujjongva fedezi fel a nosztalgiázásra indító tárgyi kultúra elemeit. Látványban, díszletezésben nagyon erős a film, szinte semmi nem érződik hamisnak (ez magyar filmtől nagy szó), és a karakterek is szépen betöltik azokat a tereket, amiket a forgatókönyv kínál nekik. Jórészt karikaturisztikusak, de nem irreálisak; kiemelkedik közülük Nagy Ervin, aki abszolút paródiából indít, majd lassan építi fel figurájának csendes tragikumát. Nagy Zsolt kábé nem tesz mást, mint létezik a kamera előtt, és ez elég is a kúlsághoz. Walters Lili eleinte csendesen tűrő alávetett társ, aki szép lassan átveszi az irányítást mind szakmai, mind szerelmi életében – játéka kellemes meglepetés.

A műfajjátékokban és (gyakran olcsó) poénokban fürdő Drakulics elvtárs (vér amúgy ritkán fröccsen) így alakul át fokról fokra egy női szabadulástörténetté, és amíg tart a filmnyelvi sziporkák tűzijátéka, bámulatosan működik a mozi. A fináléra sajnos összeesik a cselekmény, bár nem annyira, mint az Isteni műszakban: a mellékszereplőkről jórészt lehull a papírmasé-maszk (Rába Roland Kádár-imitációja pl. borzalmas), és a rendező sem tudja eldönteni, milyen befejezést is akar filmjének. Egy kis leszámolás, egy kis korkritika, egy kis jutalmazás-büntetés.

Valahol szimbolikus, hogy a magyar film Vajna-korszaka egy-egy zsánerkeverős közönségfilmmel nyitott és zárult. Bodzsár érezhetően fejlődik, szerencsére nem nyomasztja már egy filmrendszer terhe, és egyébként a közönségigény és a midcult közötti egyensúlyozás jó iránynak tűnik. De hogy merre vezet ezután az út? Nem tudom…