1

Sztálin halála / Lajkó – Cigány az űrben

írta Nikodémus

Jót röhögni a saját nyomorunkon – ez igazi XX. századi, közép-európai találmány. Talán a Föld egyetlen más tájékán sem sűrűsödik össze komédia, tragédia, groteszk irónia és a tékozlás dzsentri gesztusa úgy egy-egy művészeti alkotásban, mint felénk. Lehet hozni példának a lengyel drámairodalmat, a cseh abszurd filmet, vagy a megunhatatlan klasszikus A tanút: olyan esszencia, amelyen könnyen mulatunk, ám rendkívül nehezen tudunk közelíteni hozzá. Idén két film próbálta meg a (szinte) lehetetlent. s ugyan félsikert arattak, ez az agykikapcsoló kortárs filmdömpingben felér egy győzelemmel.

Egy megnyert világháborút követően, a dicsőséges Szovjetunió korlátlan vezetőjeként, hatalma csúcsán Joszif Visszarionovics Sztálin (Adrian McLoughlin) egyszercsak meghal. Mozdulatlanul, bevizelve találják dolgozószobájában. A közvetlen környezetében dolgozó pártfunkcionáriusok megriadnak, nem tudják, mitévők legyenek: ágyba emeljék a Generalisszimuszt, hívják az orvost, vagy egymást kezdjék ölni a hirtelen elérhető közelségbe került hatalomért. Nagyjából ennyi Armando Iannucci (Egy kis gubanc, Az alelnök) filmjének cselekménye, kinek alkotói előélete már figyelmeztet: rendhagyó történelmi mozira számíthatunk. Olyannyira rendhagyóra, hogy a Sztálin halála tulajdonképpen történelmietlen abban az értelemben, hogy nem célja az amúgy is zavaros, forrásokkal kevéssé alátámasztott átmeneti időszak akkurátus dokumentálása. Ó nem, a cél valami egészen más: egyre meredekebb poénok során át bemutatni a hatalom-csimpaszkodás abszurditását. Ebbe pedig beleférnek egészen szürreális párbeszédek a Legfőbb Vezető urinális állapotáról, egymás nyílt cikizéséről, s persze egy mini-letartóztatási hullám elrendeléséről – mert az olyan menő, meg épp kedvem is van hozzá.

A Nyugat nézőközönsége biztosan térdcsapkodva élvezi ezt a fajta, karaktereit a banalitás legaljára húzó humort, mi azonban képtelenek vagyunk szabadulni a gondolattól, hogy Iannucci bizony eltalálta a kisszerű valóságot. S míg ezek a tökkelütöttek leendő trónszéküket fényesítgetik buzgón, milliók lelték halálukat értelmetlenül. A forgatókönyv tempóérzéke kitűnő, a színészek egytől egyig brillíroznak (tele húzónevekkel: Michael Palin, Jason Isaacs, Jeffrey Tambor, Steve Buscemi, Simon Russell Beale, Andrea Riseborough, Olga Kurylenko), a díszlet korhű, és bizony akad jópár tényleg fergeteges jelenet – csakhát rém kényelmetlen mindezt végignézni. A kérdés az, hogy a történelmi traumák ismeretében, 65 év múltán képesek vagyunk-e már nevetni ezen az egészen.

Jóval ismerősebb terepre visz Lengyel Balázs filmjének felütése: a vidéki cigány fiú, Lajkó (Keresztes Tamás) kora gyerekkorától fogva felgyújt és kilő mindent, ami az útjába kerül (többek között édesanyját is /Papadimitriu Athina/ a levegőbe röpíti a kerti budival), s minden vágya, hogy a csillagok közé jusson. Egy normális világban erre nagyjából esélye se lenne, de az ötvenes évek Magyarországa nem normális világ. Ezért történhet meg, hogy fatális félreértések sorának köszönhetően Lajkó végül mégiscsak ott találja magát Bajkonurban, a szovjet űrhajóskiképzés kísérleti alanyai között, remélve, hogy ő szerezhet dicsőséget a béketábornak – és ha már arrafelé jár, bocsánatot kérhet a mamától.

A szinopszisban benne rejlik A tanú mulatságos abszurditásba hajló társadalom-kritikája, Lengyel azonban akarva-akaratlanul másfelé tekintget, különösen a játékidő derekától kezdve. A poénok amúgy jók (az időzítést még tanulni kell), a főszereplőt Buster Keaton-i fapofával játszó Keresztes telitalálat (Gyabronka József nemkülönben, a link apa figurája és a többiek viszont már háttérbe szorulnak), a film azonban finoman a hatalom által elnyomott kisemberek tragédiájával kezd foglalkozni: a fokozatosan kiderülő háttértörténetek enyhe melankóliába mártják a hangvételt (még ha ide is jut pár slusszpoén). S mintha túl zsúfolt lenne a feldolgozásra váró témák sora: cigányfolklór, magyar népi hagyomány, túlélni vagy mártírrá válni, a történelem egzisztenciát elsodró szélvihara, megalkuvás és elvhűség kérdései, a hatalom korrumpáló természete… elsőfilmes rendezőnk nagy ambícióval mindegyikkel elzsonglőrködik egy kicsit, aztán félbehagyja vizsgálatukat. De szó sincs látványos ütemtelenségről: a forgatókönyv alig döccen, szépen egybesimulnak a főbb szálak, ami dicséretes teljesítmény egy ennyire nehéz műfajban.

Mikor hollywoodi eszközkészlettel készül bevallott propagandafilm a tőlünk keletre újranövekvő nagyhatalom részéről, a Gagarin inverzének is felfogható Lajkó zárójelenetben végre elneveti magát a főszereplő. A hahota akár felszabadító is lehetne, de egyrészt egy szibériai munkatábor közepén hangzik fel, másrészt ekkorra már elég megalapozott a nagy álmokat dédelgető kisember csúf sorsa. S hogy a társadalmi körkép (khm, osztálytársadalom) másik végén még nagyobb tökfejek marakodnak a koncon, nem vigasztal túlságosan. Talán egy picit: kárörvendő népek élnek itt, Európa közepén. Nem így születtek: megtanulták.

Egy komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *