Téli szünet (The Holdovers)

írta Nikodémus

Március elején mutatják be a hazai mozik Alexander Payne legújabb, hét évnyi kihagyás után elkészült filmjét, a Téli szünetet (The Holdovers). A forgalmazói időzítés kissé szerencsétlen, ez azonban a film értékéből mit sem von le, amely egy gyönyörű történetet mesél el arról, amire itt, a Földön csak az ember képes: egymás megszelídítéséről.

Amerika egyik észak-keleti államában járunk a hetvenes években. New England egyik hírneves bentlakásos iskolájában a diákok már alig várják az istentisztelet végét: mindjárt kitör a téli szünet, és a sok tanulás után végre hazatérhetnek szeretteikhez az ünnepekre. Paul Hunham (Paul Giamatti), a morózus filológia-tanár meglehetősen rugalmatlanul reagál az ünnepváró hangulatra, s egy rövid feleltetés-kísérlet után meglepetés-házi feladatot ír elő a karácsonyfa alá. Ő lepődik meg a legjobban, amikor az igazgató nem sokkal ezután az irodájába hívja, hogy a túlzott szigor miatti baráti feddést ezúttal félretéve kijelölje őt a téli szünetre itt maradó diákok felügyelőjének. Hunham egy (éppen odaillő) latin közmondással tiltakozna – amúgy is Cicero a szavajárása –, ám nincs apelláta: mivel a tanári karban egyedül neki nincs családja (s amúgy is évtizedek óta az iskolának él), a döntés végleges. Megkezdődik tehát a különös vakáció az ürességtől kongó iskolában: míg kinn fenséges nyugalmat áraszt a havas táj, a különféle okok miatt itt maradt srácok minden napra kitalálnak valamilyen csínytevést, amivel bosszanthatják régimódi tanárukat.

A műfaji filmezés és a szerzőiség határán álló Payne alaposan kiérlelt, ritkás filmográfiájának hősei többnyire saját, félrecsúszott életükkel elégedetlen kisemberek, akik titkon szenvednek önnön jelentéktelenségüktől. Legyen szó nyugdíjazott biztosítási ügynökről (Schmidt története), kiégett írójelöltről (Kerülőutak), haldokló feleségére féltékenykedő családapáról (Utódok) vagy kupon-nyereményt hajkurászó aggastyánról (Nebraska), mindannyian kötelességszerűen élték eddigi kispolgári életformájukat, ám valójában gyűlölik azt, kitörni belőle még sincs igazán merszük. Késztetéseik talán irreálisak, cselekedeteik talán nevetségesek – kiváló alanyai lennének egy-egy maró szatírának –, emberségre szomjazó lelkük azonban szeretetért kiált. Elég volna nekik néhány jó szó, türelem és odafigyelés. Szúrós tüskepáncél mögé rejti, de tulajdonképpen Paul Hunham is ugyanerre vágyik. Paul Giamatti játékosan, némi iróniával, de az elidegenítő groteszktől mindvégig óvakodva formálja meg figuráját, aki a játékidő során mélyen rejtegetett sebeivel együtt válik szánnivaló karakterből egyre inkább szeretetreméltó alakká. Ő filmünk talán legfontosabb szereplője, de nem az egyedüli: árnyalt jellemrajzával kiemelkedik a diákok közül Angus Tully (Dominic Sessa első szerepében), aki vagabund kamasztermészete mélyén szintén súlyos sérüléseket hordoz. A cselekmény valójában kettejük közös lelki-szellemi utazása (mely egyszerre tart előre és vissza a múltba), mellékszereplőként pedig a Vietnámban elesett fiát gyászoló szakácsnő, Mary Lamb (Da’Vine Joy Randolph) csatlakozik hozzájuk.

A Téli szünet Payne korábbi munkáihoz képest kevésbé karikírozza főszereplőit, de találó humor azért itt is akad bőven: a túlmozgásos Angus vállsérülése, a professzor karácsonyi ajándéka vagy az egyik tanárkolléga decens házibuliján történő események mind önfeledt mosolyra késztetik a nézőt. S a dráma sem harsány: látványos nagyjelenetek helyett szóbeli viccelődéssel oldódik a feszültség, csípős beszólások röppennek, a mulattatóan kínos helyzeteket pedig szerencsére nem spórolja el a forgatókönyv. A rendező nagy rutinnal, ügyesen játszadozik nézői elvárásainkkal: a nyitány eleinte könnyfakasztó karácsonyi giccsmozit, majd egy, a Holt költők társaságára rímelő tanár-diák filmet ígér, ám végül új, mégis kellemesen ismerős ösvényekre tereli figyelmünket. Műfaji innováció helyett tehát elsősorban a zsánerek ravasz elegyítésében jeleskedik Payne filmje, mely egyszerre értelmezhető érzékeny felnövés-történetként, intim kamaradrámaként, édes-bús nosztalgia-moziként és igazi összekucorodós komfortfilmként.

Maradandó filmek ismertetőjele, hogy hatásukat gyakran a stáblista lepörgése után fejtik ki a nézőben. A Téli szünet is napok, hetek múlva szólal meg igazán lelkünkben, s gondolkodtat el: voltaképpen ki szelídített meg kit? Merre kanyarodik megszeretett hőseink sorsa a finálé után? Éles konfliktusoktól szabdalt világunkban hallatszik-e még a valódi békességszerzők halk szava? S van-e még értelme időről időre ünneplőbe öltöztetni a szívünket?

(Megjelent: A Szív, 2024. március)