Röviden: Nem / Préda / Az Északi

írta Nikodémus

Nem (Nope) – Jordan Peele egészen elképesztő: nagyon kevesen vannak a kortárs rendezők mezőnyében, akik folyamatosan új utakat keresve gondolkodásra késztetik a nézőt. Néha fejvakarásra, igen, de én ezt nagyon tudom értékelni, még ha a horror műfaja nem is a barátom. Épp ezért megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a Nem inkább (misztikus scifi-)thriller, bár azért a szokásos vér- és ijesztés-adagot ezúttal is megkapjuk. A Hollywood (tehát a szórakoztatóipar) perifériáján tengődő állatidomárok (Daniel Kaluuya, Keke Palmer) története, miszerint egy titokzatos égi jelenséget próbálnak egyre elszántabban megörökíteni (s persze közben menekülni előle) igazi értékét a látszólag szervetlenül illeszkedő másik szál adja meg, azzal a bizonyos végzetesen félresikerült sitcom-epizód forgatással. Peele most is az emberi természetről mesél nekünk: ezúttal az emberi kíváncsiság inspiráló, ugyanakkor nyugtalanítóan kisajátító voltát vizsgálja, jó adag vizuálműfaj-kritikával (ne nézz a szemébe, ugyebár), persze mindezt egy spielbergi látványfilm köntösébe csomagolva. Iróniából, sejtetésből és szimbolizmusból nincs hiány, ám ezúttal mintha jobban lötyögne a szokásosnál a szüzsén a gondolati tartalom.

Préda (Prey) – Dan Trachtenberg új filmjének egyáltalán nincsenek efféle ambíciói, de a hányattatott sorsú Predator-franchise sosem az intellektuális összetettségéről volt híres. Vadász és vad kergetőzése, rejtőzködés és hentelés, harci technikák és vérgőzös mámor – csupa idejétmúlt maszkulin erényt csillogtat az alapvetés, ám a némileg váratlanul, a Hulura kijött legújabb film érdekes húzással egy komancs indián nőt tesz meg főszereplőjének. Amber Midthunder kissé Disney-hercegnősnek tűnik az elején, de ezt gyorsan elfelejtjük, mert egyrészt elmerülhetünk az amerikai bennszülött törzs élethűen és logikusan bemutatott világában, másrészt a fiatal színésznő szokatlanul erős karizmával viszi végig a hátán a filmet. No nem mintha nehéz dolga lenne: az izgalmas alapötletből elegánsan bomlik ki egy nagy műgonddal elkészített B-film (ez itt most dicséret!), és amikor unalomba fulladna a cselekmény, bejön (becsörtet) jobbról egy harmadik fél, hogy felrázza kicsit a dolgokat. A felemásan fogadott 2010-es és az egyértelműen megbukott 2018-as mozi után nagyon biztató ez az új irány kedvenc rasztás vadászunk számára: kíváncsian várom a folytatást.

Az Északi (The Northman) – Robert Eggers valószínűleg nem fog folytatást készíteni a tavasz egyik nagy látványfilmjének (félre)marketingelt filmjéből, és ez jól van így, mert a döbbenetes akkurátussággal elkészített viking eposza sokkal inkább hajaz egy szürreális utazásra a viking mitológiában, semmint egy verekedős-baltázós történelmi akciófilmre. A rendező még a történettel is képes meglepni minket: egy Hamlet-variációt forgatott le (persze nem Shakespeare után, hanem azokból a történetekből válogatva, amikből a Bárd is ihletet meríthetett), mely a kaszabolás helyett a viking társadalom bemutatására, hitvilágukra és tagjainak a természetfelettivel való viszonyára koncentrál. Vér és mocsok persze akad azért a filmben (igazi sztárok vállalták, hogy összekenik magukat vele), a csatakiáltások azonban nem tudják elfedni, hogy szimpla bosszútörténet helyett sokkal inkább a korabeli, premodern ember gondolkodásába kapunk izgalmas (néhol bizarr, néhol rémisztő) betekintést. Akkor, amikor hit és realitás még kéz a kézben járt, s volt még a meggyőződésnek emberi életen túlmutató jelentősége. Eggers a 100 milliós költségvetés dacára is hű maradt szerzői programjához, kérdés, kap-e még nagystúdiótól lehetőséget ekkora léptékben rendezni.