Spoileres másodvélemény: Bohém Rapszódia (Bohemian Rhapsody)

írta Nikodémus

A filmről itt is írtunk.

Minden második becsületes rockernek volt egy Queen-korszaka, s ez rendjén is van így: ki ne tudna rajongani a fogós slágerekért, Brian May riffjeiért, a stadionpózolásért és legfőképpen Freddie Mercury kivételes énektudásáért és elképesztő színpadi jelenlétéért? Aztán lassacskán kiderült, hogy zenetörténetileg főként az életmű első fele izgalmasabb (a második meg sikeresebb), no és azért alkottak Brithonban messze fajsúlyosabb bandák is a rock fénykorában. De a Queen amolyan nemzeti intézmény arrafelé, s persze világmárka. Talán épp ez volt a baj: a nagy igyekezetben sikerült egy annyira sótlan filmet készíteni az együttes életéről, amit az excentrikus zseni Mercury az első pillanatban vágna a kukába.

Elmélkedhetnénk ehelyütt egy sort arról, hogy milyen rögös volt a produkció útja a mozivásznakig, s ha ebbe belegondolunk, a végeredmény igazából nem is rossz: hatásos dalbetétek, akkurátusan kiválasztott színész-zenészek, tisztára polírozott hangzás, csutkára feltekert látvány. A gond az, ha mindemögött semmit sem találni, ugyanis így a bóvlit szokás eladásra felturbózni: kábít a külcsín, miközben belül az üresség lapít. Bryan Singer filmje (annak ellenére, hogy elhagyta a fedélzetet, az ő neve áll a stáblistán) remekül csavargatja a mozivarázs potmétereit, ám karakter, érzelem és dráma szinte semmi sem szorult belé. S emellett még jókorákat hazudik is a zenekar történetével kapcsolatban.

Ez utóbbit az internet népe számtalan elemzésben és videóban kivesézte már, s magam is hajlanék a megengedő álláspont felé (főleg Hollywood bevett ferdítőgyakorlatát látva), ha nem csapna arcul már az első jelenetekben, hogy a Bohém Rapszódia bizony se bohém, se rapszódikus: olyan agyzsibbasztó unalommal adja elő a tananyagot, mint egy szürke eminens. Wikipédia-mozgókép, jut eszembe rögtön, de a film még ezt a szintet sem igazán teljesíti: addig még szépen ellötyögünk középtempóban, míg el nem érünk az első igazán drámai téttel kecsegtető jelenetig (nem lövöm most le), ám ott akkora közhelyek buknak ki szereplőink száján, hogy nekem kínos. Anthony McCartentől (A mindenség elmélete, A legsötétebb óra) sosem vártam kiemelkedő szkripteket, de Peter Morgan (A királynő, Az utolsó skót király, Frost/Nixon, Hajsza a győzelemért, The Crown sorozat) helyében azért elszégyellném magam, hogy ehhez a forgatókönyvhöz a nevemet adtam. Alig hittem el, de egyszerűen semmit nem tudunk meg főszereplőinkről, a film azt a bevált technikát követi, hogy a bandatagokat egyetlen felszínes tulajdonsággal jellemzi: May (Gwilym Lee) hozza a jó számokat és mosolyog, Taylor (Ben Hardy) mindig kicsit visszaszól Freddie-nek, Deacon (Joseph Mazzello) meg csöndben meghúzódik a sarokban. Ebből még egy többszörös Oscar-nyertes színészisten se tudna többet kihozni, nemhogy három fiatal tehetség. Az abszolút központi szereplőt megformáló Rami Malek (Need for Speed, Éjszaka a múzeumban: A fáraó titka, Mr. Robot sorozat) helyzete különleges: megugorhatatlan feladatot kapott, melyet becsülettel végigcsinált (a testi-lelki hasonulás olykor lenyűgöző), az ő frontembere kicsattan az energiától a színpadon, ám amikor a magánéletet kellene bemutatni, ő is tehetetlen a film gyávaságával szemben.

S itt érdemes kitérni arra, miként ábrázolja filmünk hősének szélsőségektől sem mentes életét. Egy szóval: sehogyan. Két szóval: rettentően szemérmesen. Egyetlen snittből kellene megtudnunk, hogy az ifjú Farrokh Bulsara bevándorló tanzániai család sarjaként megalázó munkát végez, de nagyobb álmai vannak, és ezt nem rest apja szemére vetni. Snitt, jön a zenekaralapítás, majd a siker, gazdagság, kockáztatás, még nagyobb siker és a szerelem. Itt álljunk meg egy pillanatra: Freddie Mercury bi- avagy homoszexualitása, valamint bizonyos időszakokban meglehetősen kicsapongó szerelmi élete olyan visszafogottsággal vonul el a szemünk előtt, hogy jóformán észre sem vesszük. A filmnek egyszerűen nincs semmilyen mondanivalója erről. Egészen szürreális, ahogy Malek alakításában Mercury mintha a saját extrém partijain sem találná a helyét (no persze a zenekar többi tagja még sokkal hamarabb elmegy haza rendes kispolgári családjához – valószínűleg a kontraszt kedvéért). Félreértés ne essék: nem naturálisan ábrázolt orgiákra vágyom, hanem minimális lélektani hitelességre.

A Bohém Rapszódia visszatérő törekvése, hogy az érzelmi hatás fokozása érdekében elképzelt dramaturgiai ívéhez (már ha van olyan neki…) próbálja a valóság tényeit igazítani. A sok-sok példa közül kettő: 1. a bandán belüli vélt feszültség oka, hogy Mercury elsőként szólólemezt készítene a zenekarból, egyszerűen nem igaz. Taylor azelőtt már kiadott kettőt a csapat teljes egyetértésével, és May is épp akkor készült megjelentetni egyet. Mercury munkájából pedig az égvilágon semmi balhé nem kerekedett. 2. Elrettentő példaként tanítandó a mozi utolsó félórája, amikor a “válságba jutott” Mercury szempillantás alatt mindenkinek mindent bevall (a zenekarnak AIDS-diagnózisát, családjának szexuális orientációját), mindenkivel kibékül (vér szerinti rokonaival és a választott családjával, a bandával – upsz, Halálos iramban –, régi szerelmével, új szerelmével stb.), felmegy a Live Aid színpadára, és csapata élén még egyszer utoljára, amolyan hattyúdalként lenyűgözi a világot. Mindenki könnyes szemmel mosolyog, a telefonvonalak csörögnek, Bob Geldof elégedett, az afrikai gyerekek jóllaknak. Ennyire bárgyú mesét manapság már a Disney sem mer letenni elénk, a film megpróbálja. Az már csak apró zavaró momentum, hogy Mercury az 1985-ös Live Aid után két évvel tudta meg, hogy AIDS-es (sőt, 1986-ban energikus koncertet adtak Budapesten!), és szintén két évre rá közölte azt a Queen többi tagjával.

Hosszan lehetne még sorolni a Bohém Rapszódia hibáit (erényeit sajnos annál rövidebben), s a vaskos lista az egyébként nagyon tisztességesen megcsinált koncert-jelenetek hitelességét is gyengíti. S amíg a stáblista pereg, észreveszek egy szerény kiírást, és megvilágosodom: executive producer: Brian May & Roger Taylor. A két tag, aki Mercury halála óta folyamatosan építi, s ezzel leépíti a Queen legendáját (Deacon bölcsen visszavonult, és már rég nem adja a nevét ehhez). Hakni itt, hakni ott, régi dalok összekapargatása, új lemez egy másik énekessel, majd musical, könyv és ez a film. A kör bezárult: végülis mivel lehetne jobban tisztelegni önmagunk, khm a Legendás Együttes előtt, mint egy párás tekintetű, ártalmatlan filmmel? Ők ezt elhitték, mi egy percig se tegyük.

Érdemesebb ezt megnézni, mint a filmet: