A csempész (2018) / Richard Jewell balladája (2019)

írta Nikodémus

Az életmű legfrissebb darabjának alkalmából pótoltunk két korábbi filmet.

Clint Eastwood egy genetikai csoda: nem elég, hogy az ötvenes évek óta tolja az ipart, mindjárt egyszerre három karriert épít: önmaga cowboy-mitológiáját (John Wayne után szabadon), ennek módszeres árnyalását, illetve a kortárs Amerika társadalmi problémáinak kommentálását. Persze nem feltétlenül mindet egyszerre, inkább finom párhuzamossággal: ahogy az idejébe belefér. S lám, a jó öreg Clint idejébe sok minden belefér (nem egyszer évente két film!), s bár az életmű csúcsai már kétségtelenül megszülettek, nem volna bölcs dolog kihagyni a mester legújabb termését, mely az egy sima, egy fordított sémát követi.

Rég volt már az a fogadalom, ami a Névtelen végleges eltűnését ígérte a mozivásznakról. 2008-ban erősre sikerült a búcsú (Gran Torino), ám Eastwood azóta már visszatért a kamera elé (egy jóbarátnak segíteni), s most újra láthatjuk, ahogy szúrós szemmel, félhangosan hörögve jól beolvas környezetének, üzletfeleinek meg úgy általában a világnak. A csempész (The Mule) igaz sztorija megfilmesítésért kiáltott, ez nem vitás: a kertészbolond aggastyán öntudatlanul sodródik bele a mexikói drogüzletbe, hogy egy kis mellékest keressen. Ugyan, ki gyanakodna egy vén tatára, hogy épp kokót szállít át a határon? Rendezőnk biztos kézzel rajzolja fel karaktereit, és ennek a kisrealista építkezésnek még mindig ő az igazi mestere. Megismerjük Earl Stone-t, aki mogorva, háborúviselt, enyhén rasszista, és miközben bármikor képes a haverokkal sörözni, családjától szép lassan elhidegül. A történet innentől elindulhatott volna egy akcióthriller vagy egy lélektani dráma irányába is, de Eastwood a saját figurájához igazította a főhőst. Stone karakterén keresztül ugyanis Eastwood gyón és bocsánatot kér, hogy szeretetkapcsolatait csúnyán elhanyagolta – a számonkérő megjegyzések, nehéz beszélgetések, morózus horkanások mind erről tanúskodnak a forgatókönyvben. A drogfutár-szál lassan szinte jelentőségét veszti, az öreg cowboy pedig képes elérni, hogy vászonbeli alteregójáért mind jobban szorítsunk. A csempész persze nem egy újabb magnum opus, bizonyítja ezt a főhős bizonyos családtagjainak meglehetős elnagyoltsága, a cselekmény bukdácsolása és pl. olyan forgatókönyvi hibák, mint amikor az egyik, tanítvány-szerepbe kerülő alak hirtelen eltűnik a filmből. Különös az a melodrámával kevert vígjátéki hangnem is, amit Eastwood használ, nekem bejött, miközben élvezettel lubickoltam a karakter vastag öniróniájában.

Nehezen fedezhető fel ilyesmi ellenben a Richard Jewell balladáját nézve (Richard Jewell), amely az atlantai olimpia idején történt robbantásról és annak következményeiről szól. Emberünk (Paul Walter Hauser) ostobaságig egyszerű jellemként folyamatosan a rend felett akar őrködni, ám miután kirúgták a közlekedésiektől (és még egy sor állásból), elhízott negyvenesként biztonsági őrnek áll az olimpia idejére. Az egyik kísérőprogram közben egy gyanús hátizsákot fedez fel, és elkezdi kiterelni a területről az embereket. A baj megtörténik, ám a hatóságok csakhamar őt kezdik gyanúsítani azzal, hogy maga helyezte el a bombát, hogy később megtalálhassa. Az FBI már ebben a szellemben kezdi el leckéztetni hősünket, karöltve a médiával, egészen addig, míg Richard kénytelen ügyvédet fogadni. Eastwood ezúttal törikrónikás üzemmódban foglalkozik az igaz történet alapján íródott forgatókönyvvel, ám hiába nincs személyesen ott a vásznon, markáns véleménye azért kiérezhető. S mivel hitelesen tudja előadni, bizony elgondolkodtató. A naiv kisember meghurcoltatásán ugyanis jogosan háborodunk fel, a mamát (Kathy Bates) őszintén sajnáljuk, az ügyvédnek (Sam Rockwell) drukkolunk, a hatalmat képviselő feketeöltönyösöket pedig szívből rühelljük. Eastwood megszokottan republikánus üzenetei (ne bízz az államban, vértezd fel magad tapasztalattal/ügyvéddel/fegyverrel) mellett különös aktualitást ad a filmnek a túlpörgő #MeToo- és woke-mozgalom. Eastwood nem is rejti véka alá meggyőződését, ami élesen kirajzolódik az újságírónő (Olivia Wilde) meglehetősen torz karakteréből. Mozija tulajdonképpen csendes védőbeszéd az átlagos amerikai fehér férfi mellett, akit újabban úgy gyaláznak szerte a világon, mintha minden rosszért ő volna a felelős.

Eastwood bizonyára tudna összetett drámát rendezni húsbavágó témafelvetésekkel és a nézőpontok sokféleségének felmutatásával, de mostanság láthatóan nem ez érdekli. Nem akar semleges maradni, és ezért – dacára a hamisan polkorrekt korszellemnek – nagyon lehet őt becsülni. Egyenes, őszinte, s miközben Amerika kortárs dilemmáiról dalol a maga kissé öregedő hangján, érezhető empátiával igazítja szerethetőre a kisember figuráját. S közben önmaga portréját.