A Fabelman család (The Fabelmans)

írta Nikodémus

Új Oscar-szezon, új Spielberg-film, ugyan, mi hiányozhat még? Korunk talán legismertebb hollywoodi rendezője idén megint ringbe száll a korábban már kétszer elnyert aranyszoborért, s mindent bevet, hogy meggyőzze az Amerikai Filmakadémia ítészeit: tiszta szívű gyermekhőst léptet fel, ámuló tekinteteket mutogat, kalandot fabrikál, mozivarázslatot csihol – s mindezt bőséges nosztalgiával tálalja. Az idei díjszezonra pozicionált A Fabelman család a rendező gyerek- és ifjúkorába röpít vissza minket, hogy két és fél órában meséljen egy zsidó családról az ötvenes évek Amerikájában.

Sammy (Gabriel LaBelle) éppen legújabb hobbifilmjével van elfoglalva: az elkészült felvételeket nézi vissza vágás közben. Egyszer csak különös dologra lesz figyelmes. Nem biztos benne, hogy jól látja-e, ezért vissza-visszatekeri a szalagot. Tekintete megrezzen (ahogy a filmzene is), s olyan felismerésre jut, ami egész életét megváltoztatja. Íme, a művész születése: hatalmam van teremteni valami olyasmit, ami rajtam kívül másoknak is örömet okoz. Spielberg első fontos állítása ez a bevallottan önmagáról mintázott hősével kapcsolatban: lehetünk tán akármeddig önfeledt gyerekek, ám míg a kistesók a nappaliban kergetőznek, a hivatásra való rátalálás pillanata egyszerre mámoros és kijózanító. Eldöntetett, ahogy mondani szokták, s az addigi játékidőben elszórt jelek is ezt erősítik: a zenész anyuka (Michelle Williams) és a folyton fabrikáló mérnök-apuka (Paul Dano) egyaránt önnön kreativitásával keresi a kenyerét, mégpedig zajos hétköznapoktól és gyakori költözésektől kísérve, melyet a hetvenes éveiben, a jelenből visszaemlékező rendezőnk jótékony aranyfénybe von.

S kétségtelenül aprólékos munkát végez: Tony Kushner forgatókönyvírónak például egész biztosan hosszasan diktálhatta gyerekkori emlékeit, hisz a mára közismert életrajzi fordulatok szinte mindegyike felbukkan az elkészült filmben: megnézni moziban Cecil B. DeMille 1952-es filmjét, A földkerekség legnagyobb show-ját, titokzatos csillaghullást megfigyelni egyik éjjel, vidám házimuzsikát hallgatni jóbarátok társaságában vagy fölfedezni egy kezdetleges Super 8-as kiskamera lehetőségeit a családi nyaralás közepette. Attól a rendezőtől, aki életpályája során szinte folyamatosan Pán Péter-szindrómás, pótapakereső hősökről forgat filmeket, nem meglepő ez az idealizálás, sőt: alapkövetelmény. Nehéz nem észrevenni, hogy Spielberg ezzel maga is az elmúlt néhány évben fellobbant szerzői „így jöttem”-történetek divatjához csatlakozik – mármint annak könnyedebb vonulatához. El kell ismerni ugyanakkor, hogy ötvenévnyi filmkészítői rutin birtokában fölényes stílusérzékkel mesél: a lehető legegyszerűbben plánoz, ráérős tempóban fogalmaz, igényesen alkotja újra fiatalkorának sufnifilmjeit, színészei elsőrangúak, John Williams muzsikája pedig kellemesen andalít. Mi több, önmagához képest ezúttal visszafogott és elegáns. Mégis, hiányzik itt valami: a drámai konfliktus.

Amikor Sammy azt a bizonyos filmszalagot többször is megnézi, nem csupán hivatására döbben rá, hanem valami másra is: arra, hogy anya és apa talán mégsem olyan boldog házasok, mint ahogy addig hitte. S lassan minden átértelmeződik: a gyakori költözések, a kissé furcsa módon ragaszkodó családi barát, az egyre hisztérikusabban viselkedő anyuka és a mind inkább magába zárkózó apuka. Sammy pedig, mint afféle engedelmes, kötelességtudó nagyfiú, dühkitörés helyett a készre vágott családi videóval üzen: egyrészt anyjának (persze úgy, hogy a többiek véletlenül se vegyék észre), másrészt nekünk, nézőknek is. Tudniillik, a filmkészítés hatalom. Nem csupán a szórakoztatás, hanem a manipuláció hatalma is: használható szembesítésre vagy elkendőzésre egyaránt.

Spielberg, noha legfrissebb mozija kétségkívül remek munka, sajnos inkább elkendőz, mint szembesít. A család felett komor felhőként ott lebegő elválás ezért nem tud igazán fájdalmassá válni, s a cselekmény utolsó harmada – ahol épp a kamaszodó főhős vívódását kellene árnyaltan bemutatni – közhelyes epizódokra esik szét. Spielberg valódi őszinteség helyett A Fabelman család-dal is saját legendáriumát építi – ahogy félévszázada szinte folyamatosan. Könnyed párával vonja be nézője tekintetét, de csak annyira, hogy sérülést ne okozzon a lélekben.

(Megjelent: Új Ember, 2023. február)