Röviden: A Whitney Houston-film / Vérapó / A gyilkos járat

írta Nikodémus

I Wanna Dance with Somebody – A Whitney Houston-film (I Wanna Dance with Somebody) – Bő négy évvel ezelőtt újra berobbant Hollywood fősodrába a zenész-életrajzi mozi: az álomgyár azóta magáévá tette (kizsákmányolta?…) Elton John, Aretha Franklin, Elvis Presley és Marilyn Monroe életpályáját, és már itt toporognak a következő versenyzők. Whitney Houston élete (és halála) szintén kínál megszívlelendő tanulságokat, s Anthony McCarten forgatókönyvíró neve biztosítéknak tűnt arra, hogy nem kapunk méltatlan feldolgozást. Igaz, túl mélyenszántót se. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva: egy döntő pillanatot bemutató kerettel indítunk, majd visszaugrunk az időben a szerény kezdetekig, majd jön a felfedez(tet)és, a siker, majd a balhé és a vele járó összeomlás. Kasi Lemmons rendező engedelmes bérmunkásként mondja föl a leckét, miszerint a tehetség felelősséggel, a hírnév veszélyekkel jár, filmjét végül mégis belefullasztja az olcsó nosztalgiába. Naomi Ackie komoly munkát fektet a főszerepbe, de egy percre sem hiszem el neki, hogy ő lenne a fölényes dívaként viselkedő, oktávjaival az egész világot meghódító énekesnő. S ahogy az utolsó előtti jelenetben diszkréten lecsúszik a halált hozó kádba, úgy fog eltűnni ez a hosszú című, középszerű film is néhány hónap alatt a díjszezonból – meg a kollektív emlékezetből.

Vérapó (Violent Night) – Tommy Wirkola rendezőtől filmográfiája alapján nem érdemes túl sokat várni, és ha ezt észben tartjuk, máris egy viszonylag kellemes élményben lehet részünk. Az alapötlet ugyanis zseniális: az enyhén kiégett Télapó (David Harbour) a szokásos ajándékosztás közben arra lesz figyelmes, hogy a szóban forgó (amúgy nem túl vonzónak ábrázolt) családot épp egy fegyveres rablóbanda ejti túszul. A sírásra görbülő szájú kislány hatására szakállasunk megembereli magát (meghát a rénszarvas-szánkó ugyis elpucolt közben), átmegy John McClane-be és szétcsap a rosszfiúk között – de úgy rendesen. És ezt tessék szó szerint érteni: szakad a végtag, fröccsen a vér, lángol az emberi test. Harbour lubickol a szerepben, Wirkola nevettetően játszadozik a Die Hard-, a Reszkessetek-betörők!-, no meg a karácsonyi filmklisékre való utalásokkal, de filmje túl hosszú, és az akciójelenetek közti üresjáratokat kínosan cukros párbeszédekkel és “légy jó mindhalálig”-tanulságokkal tölti fel. Forgatókönyvi következetlenségeknek hála, a tolvajcsapatról menet közben derül ki, mennyire ostoba, és a pénzét gigantikus széfben rejtegető, arisztokrata család tagjaival is elég nehéz szimpatizálni. Hiába épül egy vagány, politikailag kellemesen inkorrekt ötletre, a Vérapó végül belesimul a manapság jófejkedő fősodorba; összességében inkább kihagyott lehetőség.

A gyilkos járat (Bullet Train) – Még a múlt nyáron száguldott be a mozikba Brad Pitt legújabb filmje, aki így adta vissza a kölcsönt Sandra Bullocknak a tavaszi dzsungeltúráért. Meg kell hagyni, szellemesen tette, ahogy maga a film is egy kellemesen önironikus (és véres) akcióvígjáték félrecsúszó küldetéssel, tétova főhőssel, fatális véletlenekkel és sok-sok, kreatív módon előállított hullával. Folyton lelkiző ügynökünk (Pitt) azt a megbízást kapja, hogy szerezzen meg és adjon le egy táskát, mégpedig a Tokió és Oszaka között szélsebesen közlekedő Sinkanszen-vonaton. Igen ám, de néhányan még pályáznak arra a bizonyos táskára, amiből hamarosan komoly kalamajka kerekedik… David Leitch kaszkadőr-koordinátorból az évek alatt egész színvonalas akciórendezővé nőtte ki magát, aki tudja, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek izommozijait manapság már nem lehet komoly képpel ugyanúgy előadni. Filmje tehát dúskál az ironikus kikacsintásokban, negyedik fal-bontogató beszólásokban és popkulturális utalásokban. Pitt nagy kedvvel csinál hülyét magából, ahogy Aaron Taylor-Johnson vagy Michael Shannon is, a forgatókönyv azonban elbutul a végre – bár ez a műfajban már szinte kötelező elvárás.