Szöszi (Blonde)

írta Nikodémus

Idén ősszel nagyot robbantott a Netflix streaming-szolgáltató azzal, hogy szeptember 28-án bemutatták Andrew Dominik rendező régóta várt Marilyn Monroe-filmjét Ana de Armasszal a főszerepben. Az első reakciók döbbenetes színészi átlényegülésről, rendhagyó látványvilágról és sokkolóan egyedi elbeszélésmódról szóltak, s a Szöszi (Blonde) körül azóta sem csillapodnak az indulatok. De van-e bármi a harsogóan hivalkodó felszín alatt? Készíthető-e hű portré arról a nőről, aki egyszerre volt milliók vágyainak tárgya, bulvárhírek sztárja és egy félénk, apa nélkül felnőtt naiva? Dominik nagyszabású filmje nyomába ered az azóta is feltáratlan Monroe-rejtélynek, s ezt meglehetősen nézőpróbáló módon teszi.

Az eddig jobbára sodródó, hivatástudatukban megingott férfihősökről forgató amerikai rendező mindjárt első alkotói döntésével alaposan megosztotta készülő filmjének leendő közönségét: Joyce Carol Oates valós alapokon nyugvó, összességében mégis fikciós életrajzi regényét választotta forgatókönyvének megírásához. A hangsúlyozottan szubjektív nézőpontú, naplószerű regény merészen keveri címszereplője életének valódi és kitalált momentumait, s hagyományos biográfia helyett sajátos lélekrajzot vázol fel. Hogy mindez hitelesnek tekinthető-e, már önmagában komoly kérdéseket vet fel. Dominik azonban ennél is továbbmegy, s az elkészült filmet látva azonnal megértjük, manapság miért nem kerülhetett a mozikba egy ilyen rendhagyó alkotás.

A nyitányban ugyanis gyors egymásutánban látunk egy bizarr születésnapi köszöntést, egy kétségbeesett gyilkossági kísérletet, majd egy lázálom-szerű, céltalan menekülést. S mindez egy anya (Julianne Nicholson) és lánya (Lily Fisher) között zajlik le. A gyermek Norma Jeane-t már ekkor olyan sűrített trauma-csomag éri, amelyet kiheverni három-négy emberöltő sem volna elég, ám a megpróbáltatásoknak még nincs vége. A vonzó és tehetséges nővé érő Norma életének főbb eseményeit ezután is jórészt tragédiák szegélyezik, és a maratoni, csaknem három órás játékidő alatt alig láthatunk egy-egy meghitt, harmonikus pillanatot. A fiatal főszereplőt már első filmszerepe kapcsán csúnyán megalázzák, majd kétes férfiak hálózzák be, ezután abortuszra kényszerül, első férje durván bánik vele, a világ pedig szinte mindvégig a lenge öltözetű és laza erkölcsű színésznőcskét látja benne.

Dominik értelmezése szerint Norma mindezek együttes hatására alkotja meg önnön alteregóját, az elragadó mosolyú, kacér Marilyn Monroe figuráját – hogy meneküljön saját démonai elől. Ezek a démonok pedig meglepő egyértelműséggel sorakoznak fel a filmben: apakomplexus, valamint önbizalom- és szeretethiány következtében kialakuló lelki ingatagság, melyet csak súlyosbít a hollywoodi szórakoztatóipar kegyetlen világa. Ám lehet-e egy ember teljes életét magyarázni ilyen vulgár-pszichologizáló felszínességgel? A vészcsengő valahol itt szólal meg először a jószándékú néző fejében.

Érdemes hangsúlyoznunk, a hagyományos életrajzi mozi bevált műfaji elemei szinte teljesen hiányoznak a Szöszi-ből: a kihagyásos szerkezetű cselekmény gyakran csaknem teljesen megáll egy-egy különleges kamera-beállítás kedvéért, emellett nehezen kifürkészhető rend szerint változik a film képaránya és színvilága. Chayse Irvin operatőr láthatóan nagy kedvét leli a látvánnyal való kísérletezésben, ami akár különleges vizuál-költeménnyé is emelhetné munkáját, ha mindaz, amit nézünk, nem lenne a maga konkrétságában egy fiatal nő rémálomba illő szenvedéstörténete. Igen, passió-járás a Szöszi, ám nem a jézusi értelemben: megrendítés helyett inkább elborzaszt, s kiforgatja helyéről realitás-érzékünket. Különösen árulkodó az összevetés egy másik popikonról szóló, szintén idén bemutatott alkotással: míg az Elvis-filmben a látványos külsőségeken, itt a hamis pszichologizáláson bukik el a hiteles lélekrajz igénye. Pedig lehet mindezt jól is csinálni: kiváló bizonyíték erre a tavalyi Spencer, melynek rendezője ízléses eszközökkel, hitelesen ábrázolta Diana hercegné végzetes elhagyatottságát.

Sokan kritizálták Dominik filmjét amiatt, ahogyan főszereplőjével bánik: egy fikarcnyi boldogságot sem enged számára, s folytonos megalázásában szinte lubickol. A Szöszi fináléjának néhány valóban gyomorforgató és teljesen fölösleges jelenetét látva bizony nem alaptalanok ezek a vádak, amelyek sajnos elhomályosítják Ana de Armas lenyűgözően odaadó, bátor alakítását is. Mélységesen káros film a Szöszi, melynek kétes ambíciójú rendezője sértő csikicsukit játszik közönségével: miközben alaposan kihasználja a Monroe-legendárium popkulturális vonzerejét, a felmerülő kritikákra válaszul a fikció érve mögé bújik. S bántó leegyszerűsítéseivel helyettünk is ítélkezik jobb sorsra érdemes hősnője fölött.

(Megjelent: Új Ember, 2022. december)