0

Utolsó éjszaka a Sohóban – A kulisszák mögött

Ha visszamehetnél az időben, megtennéd? Érdemes lenne? Azt mondják, a múlt más vidék. Zártak a határai. De mitévők legyünk, ha ez nem teljesen igaz? Mi történik, ha a saját bőrödön tapasztalhatod meg a múltat, annak túláradó ingertömegével együtt? Ezzel a helyzettel szembesül Eloise (Thomasin McKenzie) Edgar Wright új lélektani thrillerében. A fiatal lány azért érkezik Londonba, hogy divattervezést tanuljon, de igazából a múlt érdekli – szenvedélyének tárgya egy letűnt korszak. A hatvanas évek Londonjába vágyik, hogy személyesen merüljön el annak minden pompájában. Eloise titokzatos természetfeletti képessége megadja a lehetőséget arra, hogy olyan kézzelfoghatóan váljanak valóra álmai, ami számára is szinte felfoghatatlan. Amikor beköltözik a jellegtelen kollégiumba, Eloise azonnal megijed szobatársától, a lenyűgöző Jocastától (Synnove Karlssen) és divatőrült barátaitól. Bár barátságos csoporttársa, John (Michael Ajao) igyekszik bátorítani őt, Eloise ki nem állhatja az egész éjszaka tartó bulikat. Inkább kivesz egy kiadó szobát egy régi ház manzárdjában, ahol a házinéni Ms Collins (Diana Rigg). Bár Eloise még nem találta meg a helyét, reménykedik a szebb jövőben, és éjszakánként szépen elmerül a hatvanas évekről szóló álmokban.

Olvasd tovább

2

Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)

írta Nikodémus

Taika Waititi (Boy, Hétköznapi vámpírok, Vademberek hajszája, Thor: Ragnarök) minden bizonnyal tündérvilágban él (avagy tündevilágban – ha már Új-Zéland…). Méghozzá egy teljesen őrültben, de úgy tűnik, ő van a helyén, és nem mi, akik enyhe fintorral, de azért lelkesen hahotázva figyeljük üstökösszerű pályáját. Abból a világból nézve ugyanis teljesen normális egy ilyen film, és tulajdonképpen csodaszámba megy, hogy ideát is létezik: a Jojo Nyuszi bátran mer viccelni a nácizmussal, bevállalósan inkorrekt, ám senkit nem bánt, sőt, gyönyörű arányérzékkel vezeti végig nézőjét egy kisfiú bájos fejlődéstörténetén.

Olvasd tovább

0

Röviden: Ne hagyj nyomot! (Leave No Trace, 2018)

írta Nikodémus

Sűrű erdő – burjánzó aljnövényzet, magas szálfák, vízpára és napsütés. A zöldellő lombok között feltárul egy parányi otthon: sebtében összetákolt, mégis gondoskodó törődésről árulkodó lak, amelynek minden szegletét a praktikus célszerűség uralja. És az átmenetiség: egy férfi (Ben Foster) és egy lány (Thomasin McKenzie) ül egymással szemben. Egyikük tüzet csihol, másikuk az aznapi ételt vágja fel. Szó alig hallatszik köztük, inkább takarékos mozdulatokkal és gyorsan villanó tekintetekkel kommunikálnak. Portland egyik nemzeti parkjában élnek, helyzetüket folyamatosan változtatják, s gondosan megtanultak minden nyomot eltüntetni maguk mögül. Egy apró hiba folytán azonban felfedezi őket a külvilág, s a szociális szolgálat belefog kényszer-civilizálásukba.

Debra Granik (Csontodiglan, Winter’s Bone – A hallgatás törvénye) harmadik nagyjátékfilmje az a fajta élmény, mely elsősorban képeivel és hangulatával fészkeli be magát nézőjének lelkébe: cselekménye epizodikus, forgatókönyve alig szolgál valamilyen információval, csak a kamera követi apát és lányát szelíd állhatatossággal. Az út pedig különös helyre visz: természet és civilizáció, normalitás és radikális másság, elfogadás és elutasítás határmezsgyéjére, ahol még az is nehezen eldönthető, ki az, aki valójában rászorul a másikra. A (kiváló érzékkel fel nem fedett) múltbéli démonok gyötörte apa? A kamaszodó, nyiladozó értelmű lány? A saját kényelmébe lassan belefulladó jóléti társadalom vagy minimál-koszton vegetáló számkivetettjei? A filmet megülő súlyos csend árulkodó: főszereplőinkben elsöprő erők dolgoznak mélyen eltemetve, kitérni előlük képtelenség. Apa és lánya tehát összekapaszkodik: néma imádságban hordozzák egymást – amíg lehet.

(Megjelent: A Szív, 2019. április)

Olvasd tovább