Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)

írta Nikodémus

Taika Waititi (Boy, Hétköznapi vámpírok, Vademberek hajszája, Thor: Ragnarök) minden bizonnyal tündérvilágban él (avagy tündevilágban – ha már Új-Zéland…). Méghozzá egy teljesen őrültben, de úgy tűnik, ő van a helyén, és nem mi, akik enyhe fintorral, de azért lelkesen hahotázva figyeljük üstökösszerű pályáját. Abból a világból nézve ugyanis teljesen normális egy ilyen film, és tulajdonképpen csodaszámba megy, hogy ideát is létezik: a Jojo Nyuszi bátran mer viccelni a nácizmussal, bevállalósan inkorrekt, ám senkit nem bánt, sőt, gyönyörű arányérzékkel vezeti végig nézőjét egy kisfiú bájos fejlődéstörténetén.

És ez azért fontos elsősorban, mert a merész poénok nem csupán a nácizmus kigúnyolása miatt kerültek be a filmbe: egy gyereklélek egyszerűen ilyen túlzásokkal éli az életét. Jojo (Roman Griffin Davis) ugyanis feltétel nélkül rajong a Führerért, rühelli a zsidókat, és a háború végefelé járva is hétvégi murinak kinéző kiképzőtáborba indul. Anyja aggódva néz utána, s csakhamar meg is tudjuk, miért: a kisfiú, miután szerencsétlen balesetet szenvedett, otthoni lábadozása során felfedez egy furcsa lényt az emeleti szoba lambériája mögött. Az illető csapzott, ápolatlan, és minden megjelenésével halálra rémiszti Jojót. S még az is kiderül róla, hogy zsidó, ami alaposan felforgatja hősünk lelkivilágát – no és a képzeletbeli barátjáét, aki nem más, mint maga a Legfőbb Vezető (Taika Waititi). Tanakodás kezdődik, mi legyen: elárulja? megvizsgálja? megvédje? Végülis azt választja, hogy megismerkedik vele, és innentől mi már tudjuk, mi lesz a befejezés. Legalábbis azt hisszük…

Waititinek azonban a vicces alapszitu felvázolásán túl van gondja arra is, hogy tényleg kezdjen valamit karaktereivel, és járatlan utakra terelje őket. Spoilerek nélkül csak utalni tudok rá, de a játékidő során hatalmas íveket járunk be, s miközben figyeljük Jojo és Elsa (Thomasin McKenzie – Ne hagyj nyomot!) érzékenyen megírt és rendezett párosát, képet kapunk arról is, mi zajlik körülöttük: egy totális világháború végső felvonása. Nem hittem volna, hogy a Thor: Ragnarök eszeveszett hülyéskedése után ezt írom, de Waititi bámulatos arányérzékkel dirigál. Lehetne giccses, de nem az, lehetne búskomor, de nem az, és képes még arra is, hogy sajátos humorának bugyborékolását épp a megfelelő ponton elengedje. Főleg úgy, hogy amúgy ő maga játssza a rengeteg mulatságos pillanat forrásául szolgáló képzeletbeli Hitlert. Dicséretes önmérséklet ez, ahogy az is, hogy filmjében (nem meglepő módon) nem minden náci tőröl metszett elemi gonosz, sőt. Ebben nagy segítségére vannak színészei, akik Scarlett Johanssontól Stephen Merchant-ön és Rebel Wilsonon át Sam Rockwellig mindahányan megértették, miről van szó, és önfeledten, remekül játszanak. A szélsőséges megnyilvánulásokon, elképesztő akcentusokon és a karikírozó túlzásokon nevetve egyszercsak észrevesszük, hogy élő-lélegző figurákért izgulunk.

Egy ponton hősünk, a tulajdonképpen teljesen ártatlan Jojo is szembesül a háború borzalmával, ám addigra annyira megszerettük, hogy azt is elhisszük neki, hogy törni-zúzni vágyó nekikeseredés helyett összekapaszkodik azzal, aki egyedüliként maradt neki. Ő pedig nem a miniführer – inkább csak afféle forgatókönyvi geggenerátor, aki akkor bukkan elő, amikor szükség van rá. Ez nem hiba, hiszen szépen bele van dolgozva a cselekménybe, miképp az is, hogy a kisvárost, ahol a nagy kaland elkezdődik, kis hősünk szemével látjuk: túlszínezett házak, napfényes utcák, vidám nyüzsi. A játékidő derekától kezdve ugrik be egy-egy snitt arról, hogy mi a film felnőtt-valósága: egy vasgyűjtő koldus, néhány éhező, egy veteránokat szállító teherautó. Nem tolakodnak, nem könyörögnek szánalmunkért, csak épp elénk kerülnek, szinte véletlenül. Így nagyobb hatást tesznek ránk, mintha naturalista módon mutogatnák őket. Bizony megérdemelt az a hat Oscar-jelölés.

Gyűlöletellenes szatíraként reklámozza a Fox Searchlight Taika Waititi legújabb filmjét. A szatíra talán eufémizmus (nem megyünk olyan mélyre azért, hogy igazán kényelmetlen legyen nézni a vásznat), a gyűlöletellenesség azonban teljesen megáll: egy ámuló kisgyerek szemével láttat egy szörnyű világégést, és miközben elszégyelljük magunkat, arra döbbenünk rá, hogy minden manipuláció, tévhit és megrögzöttség ellenére az ember eredendően nem gonosz. Van még remény, érdemes rá táncolni egyet.