Legendás állatok: Grindelwald bűntettei (Fantastic Beasts: The Crimes Of Grindelwald)

írta Minime

Az első részről itt írtunk.

A korunkbeli mozi kínálatban gyakorlatilag két eredményes és működőképes franchise létezik jelenleg: egyrészt a Marvel, másrészt a Wizarding World világa. A Star Wars haldokló önmásolása és bugyutizmusa, a DC pedig ötlettelen döcögése és vergődése folytán került ki a képből. Anyagilag mindannyian sikeresnek mondhatók, de kritikai és élvezeti szempontból sajnos csak az előző kettő éri el azt a szintet, amelyet folyamatosan élvezhetőnek lehet tekinteni. A J. K. Rowling nevével fémjelzett fantáziavilág mind írásos, mind vizuális formában egyike a 21. század legjobb történeteinek, és szinte mindig azt nyújtja, amit várhatunk tőle. Ezúttal a Legendás állatok második epizódja került a vásznakra, lássuk mennyire sikeresen.

Gellert Grindelwald (Johnny Depp) sötét varázsló megszökik Londonba történő transzportálása közben, és ezt követően igyekszik a varázsvilág kis és nagy mágusainak maga köré gyűjtésére, hogy a világuralmat megszerezze, nem csak a mágia, de a varázstalanok mindensége felett is. Ebben azonban csak nagyon kevesen tudnák őt megakadályozni, ilyen varázsló a fiatal roxforti professzor, Albus Dumbledore (Jude Law), aki valamiért ódzkodik szembenézni korábbi barátjával és bajtársával. Ennek okairól nyilatkozni sem hajlandó, ám tevékenyen részt vállal az ellenállás szervezésében, amelynek élére mondhatni bábuként, Göthe Salmander-t (Eddie Redmayne) állítja, aki barátaival, régi és új szövetségeseivel kell, hogy szembenézzen a gonosz mágussal és terveivel. Eközben Credence Barebone (Ezra Miller), aki túlélte az első epizód viszontagságait, új barátokra tesz szert, és a múltját kutatja, miközben a varázslók nagy része, különböző motivációktól fűtve, valamilyen formában éppen rá vadászik. A legendás állatok is szerephez jutnak a moziban, ám hatványozottan kevesebb játékidővel, valamint hasznosabb, mint viccesebb formában.

A színészcsapat teljesen egészen visszatér az előző részből, és semmivel nem játszanak rosszabbul, mint korábban. Depp manipulatív és körmönfont főgonosza ugyan nem voldemorti mélységű gyűlöletével lesz központi figura, hanem a szinte fejekbe és lelkekbe látó, mindenható, kívánságokat teljesítő gonosz dzsinn szerepét tölti be, aki miközben mindenki vágyát szem előtt tartva szervezkedik, valójában csak önnön céljai elérésére koncentrál. Jude Law nem kap sok játékidőt, ám abban maximálisan emlékezteti a nézőket, a Harry Potter filmek, bölcs ám szinte rébuszokban élő és beszélő, sötét titkait jól elrejtő, legtöbbször vidámsággal palástoló „Gandalf” ifjabb változatára. Gyakorlatilag akár a Gyűrűk Ura híres mágusa, ugyanúgy mozgatja a józanság szálait a jók karakterei között, és vezeti Göthé-t és társait előre, ahogyan azt Frodóval is tette a saját mágusbarátja. Ebből adódóan belőle sem hiányzik a manipulatív természet és az érdekek érvényesítése. Nyilvánvalóan személye egyértelműen Grindelwald ellentéte, és kettejük találkozása és összecsapása valahol a történetben elkerülhetetlenné válik. A jelen epizód inkább hasonlít egy mágikus sakkjátszmára, mint egy lineáris történet elmesélésére. Salmander és korábbról ismert társai ugyanazok, akik voltak. Bár történnek meglepő fordulatok, amelyek a film során a nézőket sokkolhatják, a karakterjegyek nem változnak. A naiva naiva marad, a komika komika, csak más előjelekkel.

A film talán egyik legnagyobb hátránya a játékidő, illetve éppen ennek a hiánya. David Yates tisztességesen próbálta az írónő minden ötletét és karakterét belepakolni a filmbe, de ebből sajnos egy túlzsúfolt operaelőadás kerekedett. Talán elfelejtette azt az egyszerű tényt, hogy a regények mindig nagyobb mozgásteret engedtek számára a filmvászonnál. „Aki sokat markol, keveset fog.” – mondhatnánk a kész műre a megtekintés után. Rowling többet akart, mint amit részletesen és zökkenőmentesen bele tudott volna pakolni ebbe a moziba. A rendező megpróbálta, amit lehetett, de így egy sokszor csapongó, feszes és helyenként logikátlan halmazt alkotott, amelyben időnként a korábbi karakterek látják a kapkodás kárát, és egyúttal az új karakterek sem tudnak kibontakozni egészen. A történet sokkal morózusabb és komorabb, mint elődje, így kevesebb a vicces momentum és több a lehangoló részlet. A bemutatkozó jellegű első epizód után mintha a Halál ereklyéi első részében találnánk magunkat. Éles váltás a javából, amit talán jobb lett volna elkerülni. A karaktersokaság sajnos valóban zavaró lehet, és a cím is megtévesztőnek hat, tekintve, hogy nem sok szó esik korábbi bűntettekről, de érezhetően megágyaz a titulus a későbbiekben bekövetkező komor cselekedeteknek, mintegy előzetes figyelmeztetésként.

Összességében nézve ha valaki szerette az eddigi Rowling-adaptációkat, az ebben a filmben is megtalálhatja a számára kedves és emlékezetes karaktereket és élményeket. Igazából nem lett rosszabb folytatás, mint azt sokan gondolnák, csupán olyan éles és mély fordulatot vett a történet és más irányokba mélyült el, amelytől néhányan talán ódzkodni fognak. A mostanság egyre inkább elterjedőben lévő, folytonos hibakeresésen alapuló kritikai megközelítések nyilván ízekre fogják szedni ezt a filmet, de én személy szerint tudom kedvelni, és ha máshogyan közelítem meg, mint az elődjét, még rosszabbnak sem tartanám.