Vezeklünk mind – Húzós éjszaka az El Royale-ban

írta Nikodémus

A filmről röviden Minime is írt.

Hollywood egén mostanság – csaknem egy évtizede már – a képregényhősök vették át az uralmat; ne tévesszen meg minket, hogy a legbecsvágyóbb filmstúdiónál (Disney/Marvel) épp a karakterek megtizedelése van soron, ez csak az igények újraformálására szolgáló trükk. A brand-vezérelt filmfolyamok, folytatások, újraforgatások tengerében érdemes tehát megbecsülni minden egyéni ötletet. Drew Goddard annyi sikerfilm (Cloverfield, Ház az erdő mélyén, Z világháború, Mentőexpedíció) forgatókönyvének megírása után vett egy mély levegőt, és saját filmtervével kopogtatta végig a produceri ajtókat. Az októberben itthon is bemutatott Húzós éjszaka az El Royale-ban arról tanúskodik, hogy az író-rendezőt még mindig izgatják olyasféle „divatjamúlt” kérdések, mint bűn, vezeklés, megbocsátás.

1968-ban, a hippimozgalom és a vietnami háború tetőzésének évében négy különös vendég érkezik egy útszéli motelba: egy pap (Jeff Bridges), egy énekesnő (Cynthia Erivo), egy porszívó-ügynök (Jon Hamm) és egy zárkózott hippi (Dakota Johnson). A kissé zavart viselkedésű portással (Lewis Pullman) gyanakodva méregetik egymást, s a néző már sejti, itt senki sem az, akinek mondja magát. A helyszín is csakhamar önálló életre kel: a kissé lepusztult, ám stílusos motelt pontosan középen választja el a Nevada és Kalifornia állam között húzódó határvonal. Lassan alkonyodik, nyugtalanság vibrál a levegőben, elered az eső, s végül beáll az éjszaka – a kiszámíthatatlan, végzetes éjszaka, melynek során minden szörnyű titok kiderül. Karaktereink hiába kapaszkodnak, semmit sem tehetnek ellene: ki manipulációval, ki leskelődéssel, ki drasztikusabb megoldásokkal próbál a végére jutni önnön múltja árnyainak, ám az eleinte könnyűnek ígérkező feladat mindannyiuk számára villámgyorsan élet-halál küldetéssé alakul.

Ennél többet a moziélmény érdekében nem érdemes elárulni a cselekményből, Goddard ugyanis virtuóz időfelbontásos szerkezettel bonyolítja történetét: karakterenként, szobánként vissza- és előreugrunk az időben, a mozaik megfejtése pedig nézőre van bízva: lássuk, hogy boldogulsz azzal, hogy felnőttnek tekintelek. Bátor vállalás ez a minduntalan szájba rágott tanulságok korában. Ahogy az is, hogy Goddard egy régóta alig használt filmes műfajt idéz fel: a noirt. Bolyongó (gyakran passzív) főhős, bűn és bűnhődés, rettenet az ismeretlen-idegen világgal szemben – súlyos témák, melyekkel azonban nem elégszik meg rendezőnk, hanem tarantinósan csavar egyet rajtuk. Szimbolikus idézőjelek díszítik tehát a fordulatokat, néhol alapos meghökkenést, máshol borzongást, alkalmanként fel-feltörő nevetést kiváltva: a Húzós éjszaka a maga régimódi ráérősségével bizony élvezetes mozi, még akkor is, ha hangvétele meglehetősen komor. A hangulatteremtés remek, a fényképezés elsőrangú, a színészek pedig egytől egyig kiváló játékot nyújtanak, legyen szó bizonytalankodó papról (Bridges), fájdalmát dalokba fojtó énekesnőről (Erivo) vagy veszélyesen karizmatikus szektavezérről (Chris Hemsworth).

Az elkerülhetetlen végzet megállíthatatlanul közeledik az éjszakában, érezzük meg szereplőinkkel együtt. Goddard a fináléra felpörgeti a tempót, és spirituális régiókba emeli filmjét: elmondatik, aminek el kell hangoznia, itt az ideje a jellem-definiáló cselekvésnek. Ám amit vergődő antihőseink alig sejtenek, mi már tisztán látjuk: a pusztulás lángja valójában a purgatórium tüze, mely tisztít – kárhozatos ballépésektől, múltbéli bűnöktől, ragacsos élethazugságoktól. A Húzós éjszaka ezen a ponton kissé elvéti az arányokat, de végül az összes figurájának megadja azt, ami jár neki: a vétkes megsemmisül, a megtérő békére lel, a tiszta lélek pedig megszabadul ebből a bizarr földi purgatóriumból. Hisz vezeklünk mind szüntelen: bűneinkkel saját magunkra mérjük büntetésünket – holott karnyújtásnyira a kegyelem.