Röviden: Fekete Párduc 2. / Doctor Strange az őrület multiverzumában / Thor: Szerelem és mennydörgés

írta Nikodémus

Fekete Párduc 2. (Black Panther: Wakanda Forever) – Vannak rettentően nehéz helyzetek, még a folyamatos habkönnyű szórakoztatásra épülő Hollywoodban is. Chadwick Boseman váratlan halálával nem csak egy ígéretes színészt vesztettünk el, de egy ikonikus(sá növesztett) szerep megformálóját is, ám a Marvel-moziverzumnak folytatódnia kellett, Ryan Coogler rendező pedig nagyjából vette az akadályt. Nagyjából, mondom, hiszen az első film főszereplőjének kivezetését ízléssel oldja meg. Könnycseppek persze peregnek a vásznon túl (és ideát is), ám az igazi kérdés az, mit lehet kezdeni a Wakanda-világgal T’Challa nélkül. Nos, sajnos nem sokat: az új film forgatókönyve céltalanul dobálja fel az eseményeket és a karaktereket, s bár a gyászolás egy ideig jól áll neki, hamar unalomba fullad. Az új főgonosz egy gyenge Aquaman-koppintás, és hát megint a bosszú értelmetlenségéről és az ellenfélnek való megkegyelmezésről regélnek nekünk, sokadjára. A legnagyobb utat talán Shuri karaktere (Laetitia Wright) járja be, ám szimpátiámat (magamat is meglepve) Riri Williams (Dominique Thorne), az aktuális vagánycsaj nyerte el. A készítők a mostani etapban a már megszokott black power mellett láthatóan rágyúrtak a female powerre is, már csak jobb történetet kellett volna írni…

Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness) – A roncsolt kezű, mágiával babráló doki hat éve talán az egyik legsótlanabb eredetsztorit kapta Kevin Feige-től, ezúttal viszont alaposan megborították az ötletládát: úgy ugrálunk dimenzióról dimenzióra, hogy azt még a legmenőbb képregényfanok is alig bírják követni. Lehet, hogy egyébként cél is volt, hogy ne tűnjön fel az alapsztori vékonysága (jó öreg Marvel-trükk…). Némileg arrogáns főhősünknek most Wanda Maximoff (Elizabeth Olsen) körül akad dolga, aki saját traumáit vetítené ki a multiverzum-világra, hogy mindenki ugyanúgy szenvedjen, mint ő. A nagy összeomlást persze nem hagyhatja annyiban Strange, és a küldetésben társat is kap maga mellé America Chavez (Xochitl Gomez) személyében. Nem csak a neve, sajnos maga a figura is idegesítően túljátszott, Sam Raimi azonban nem hagy időt ennek átgondolására sem, mert egyre pörgeti a tempót, s itt-ott szokatlanul erős horrorelemeket is bevet. Akad néhány fergeteges cameó, pár különös fordulat, és az sem rossz ötlet, hogy főszereplőnk végső soron tulajdonképpen önmagával viaskodik, hogy jobb emberré váljon. Kár, hogy a nagy finálé után újra marad a status quo – a cselekményben és a Marvel-univerzumban egyaránt.

Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder) – Taika Waititi szépen bevackolta magát Feige mellé, és eddig úgy tűnt, a közönségnek is bejön az író-rendező sajátosan teátrális humora – bizonyította ezt fényesen a főhősét újradefiniáló előző rész. Az ambíciók most még magasabbra csaptak: istenölő gonosszal kéne szembenézni (Gorr – Christian Bale remek), integrálni kéne a galaxis őrzőit (hát ez elég felemásan sikerült…) és drámát adni a visszatérő Natalie Portman-nek. Ez így sajnos túl sok volt egyszerre még fékezhetetlen energiájú direktorunknak is, akit sajnos ezúttal elhagyott a Jojo Nyusziban annyit dicsért arányérzéke. Már megint onnan indulunk, hogy Thor (Chris Hemsworth) infantilis, Valkűr (Tessa Thompson) cinikus, és újra meg kell tanulni, hogy felelősséggel tartozunk döntéseinkért. A Portman képviselte új szál lehetne izgalmas (a színésznő mindent meg is tesz érte), de azt a néhány drámai pillanatot rögtön agyoncsapja a forgatókönyv egy-egy debil humorizálással. Ez nem az a jóleső feloldás-technika, amit pl. James Gunn annyira érez, ez szimplán csak buta ökörködés. Szeretném hinni, hogy ez és “a cselekmény végén (már megint) megbocsátunk az ellenfélnek” gesztus őszinte jóindulatból fakad, de ehelyett inkább hamisan jóemberkedő pc divat-szagot érzek…