2

Aquaman

írta Minime

Jelentős promóciós tevékenység, számtalan trailer és hosszabb-rövidebb bejátszás után végre egészben is megérkezett a mozikba a Warner/DC legújabb alkotása. Az Aquaman igazából a kevéssé sikeres Igazság Ligája után, mintegy titkos favoritként kellett volna, hogy lázba hozza a nézőket és felvillantson valami olyat, amit a Wonder Woman kivételével utoljára csak a Nolan-féle Batman-trilógia tudott, és a sokak által lesajnált, de azért a nézők számára meggyőző Öngyilkos osztag (Leto kivételével nekem tetszett) produkált. Itt volt az ideje tehát, hogy a DC nagyvonalúan szórakoztató és látványos legyen, lélegzetelállítóan szegezzen a székekbe és váljon kuriózummá. James Wan foglalhatta el a direktori széket és próbálhatta meg a kissé erőltetett és önmaga elvárásaitól is elmaradó franchise helyes útra terelését.

A sebesült Atlanna – Atlantisz hercegnője (Nicole Kidman) – sebesülten partra sodródik egy világítótorony közelében, miközben egy vihar tombol. Thomas Curry (Temuera Morrison) megmenti, és ahogyan a romantikus regényekben az általában lenni szokott, szerelem szövődik közöttük, majd gyermekük születik. Arthur Curry (Jason Momoa) gyermekkorától kezdve tisztában van saját képességeivel és különleges származásával, hiszen miután édesanyját a körülmények hazatérésre kényszerítik, tanácsadója, Neidis Vulko (Willem Defoe) kezdi el Arthur „kiképzését.” Az évek során a fiúból felnőtt ember válik, aki a tengereken segíti az emberek menekülését, vadászik kalózokra és fosztogatókra, miközben magányos édesapjára is vigyáz. Odalent a mélyben eközben féltestvére, Orm (Patrick Wilson), Atlantisz uralkodója igyekszik körmönfont módon irányítása alá vonni a tengeri királyságokat – mind a hetet –, és együttes erővel csapást mérni a felszíni világra, amelynek fenyegetése már századok óta „ott lebeg a vízi világ feje felett.” Ennek a fenyegetésnek a megerősítéséhez és bizonyításához hajlandó emberi segéderőt is felhasználni, az Arthur halálát személyes bosszútól vezérelve kívánó zsoldos, David Kane azaz a Fekete Manta (Yahya Abdul Mateen II) személyében. Nereus király (Dolph Lundgren), a Xebel törzs uralkodója támogatja Orm terveit, azonban lánya, a szépséges Mera (Amber Heard) nem osztja véleményüket a két világ megütközésének előkészítéséről, így elmenekül Atlantiszból, és felkeresi Arthur-t, hogy jelentse be igényét a trónra, és hívja párbajra Orm-ot, mielőtt késő lenne. Orm legyőzése azonban korántsem olyan egyszerű, mint elsőre tűnik, hiszen szükség van hozzá Atlan szigonyára, amely egy rég eltűnt mágikus ereklye, ami jelképezi az igazi király személyét és kvalitásait az utódok szemében. A kalandos utazás kezdetét veszi, fordulat fordulatot követ, és hosszú, viszontagságos úton át elvezeti nézőit a végkifejletig.

A szereplőkről igazából szinte mindent el lehet mondani, ami hol jó, hol pedig rossz. Momoa azt a figurát hozza, amelyet korábban is láthattunk az Igazság Ligája egyes részleteiben, laza, kőkemény, vicces és felelőtlen, azonban a film előrehaladtával komolyodik bele a szerepébe, és végül, ha nem is teljesen, de bekövetkezik karakterének az az átalakulása, amelyet a film megkövetel. Wilson mint Momoa ellentettje, egy számító, rideg és önző gonosz figurát próbál eljátszani, azonban amíg ez intellektuális síkon még megy is, fizikai tekintetben nem kellően félelmetes. Ennek ellenére hihetőek motivációi és céljai, világuralmi törekvései és szenvtelen hatalomvágya. Defoe és Kidman igazából asszisztálnak a történethez, mindketten rendkívül bölcsek és higgadtak, a visszaemlékezések során jelentős CGI fiatalításon is átmennek, ami csak kezdetben zavaró. Amber Heard egyrészt nagyon jól néz ki, másrészt remekül játssza el az apai parancs és Orm ellen lázadó fiatal hercegnő szerepét, aki kész a főhős olykor alpári poénjainak szintjére süllyedve briliánsan replikázni, harcolni, akár egy amazon, és fontos tanácsokkal ellátni főhősünket. A szerelmi szál kialakulása eléggé kezdetleges a film kezdeti szakaszában, de a biztosan bekövetkező folytatásokban ennek bizonyosan nagyobb szerep is jut. Mateen és Lundgren igazából epizodisták, akiknek nem kell túljátszaniuk a szerepüket, ám annál fontosabbak, hogy ne is vegyék azt komolyan, ezért amit kellett, azt hozzáadott értékként tekintve hozták szerepeikben.

James Wan egy tehetséges fiatalember, aki ismét bizonyítja, hogy bármilyen nagy is a falat, ő bizony „nemcsak megrágja azt, hanem tökéletesen meg is emészti”, ami esetünkben megfelel annak a kritériumnak, hogy meglévő alapanyagból alkosson valami olyat, amit eddig még nem láttunk. A film látványvilága a legelső momentumtól a legutolsóig varázslatos és lenyűgöző, a színek, az élőlények, a mozgások, a teljes vizualitás brutálisan arcul csapja a nézőket. A víz alatti világ bemutatása és megteremtése gyakorlatilag tökéletesen sikerült. A forgatókönyv alapjában véve egy olyan feszes sztorit tartalmazott, amelyből kiindulva a film több mint két órás játékideje egy versenyfutásnak tűnik, de nem akármilyen versenyfutás ez. Egy feszes, kiélezett, kellően és érthetően humoros, a valóságtól megfelelően elrugaszkodott, mégis az elvárások talaján szilárdan megálló alkotás született, ami méltó és megfelelő annak, amire hosszú-hosszú ideje vár a DC rajongótábora. Momoa és társai egytől-egyig tökéletesnek mondhatóak az adott szerepekben, a logikátlanságok szinte fel sem tűnnek a látványos és pezsgő rohanás-élményben. Az egyetlen zavaró tényező a már korábban említett fiatalítási procedúra lehet egyeseknek.

Összességében az Aquaman egy kiváló film, ami szórakoztató, pörgős, vicces, helyenként – ahol éppen kell – komoly, de mégsem morózus. Az alapfelvetésként használt emberi környezetszennyezés tematikája kissé lapos és kifejtetlen, de ez valószínűleg senkit nem fog zavarni, aki szórakozni vágyik, és azért ül be erre a mozira, hogy egy ízig-vérig odarakott és megvalósított DC-élménnyel legyen gazdagabb. A Wonder Woman után egy méltó követő, amely talán sejtetni engedi a stúdió és a franchise vezetői számára is, hogy jóval több potenciál található az új karakterek felépítésében, mint a régebben tökéletesen kifejtett (Superman, Batman) karakterek leépítésében. Szórakoztató és igazi látványmozi, hatalmas vizuális élményorgiával.

2 komment

  1. Jól sikerült kritikai írás 🙂
    Tegnap néztem meg a filmet, összeségében nem volt de valahogy mégsem tudott lenyűgözni. Talán az is közrejátszik, hogy a DC projekt meghalt. Jason Momoa húzta a filmet, viszont szerintem a szerelmi szál nem igazán sikerült jól megoldani. A látvány nagyszerűen sikerült, főellenség motivációja is kézzel fogható, valahol még érthető is. Viszont egy 2. részt nehezen tudok elképzelni.

  2. Üdv! Nos! Nekem viszont BAROMIRA bejött a film, ami szerintem sokkal jobb lett, mint amire sokan számítottak. Persze, vannak benne logikátlanságok, “nem teljesen szalonképes” poénok – egy csomó párbeszédnél előfordul pl., hogy amikor már éppen kezd érdekes lenni, félbeszakítja egy robbanás, de ezek a dolgok, mint ahogy a cikkíró is írja, szinte fel sem tűnnek, annyira sodró lendületű a film, baromi látványos, szórakoztató és akciódús, és ráadásul még lelke is van! Az egész egy nagy kaland (időnként Indiana Jonest is eszembe juttatta, és szerintem a romantika is működik benne), ami bátran ajánlható mindenkinek!
    Plusz ahogy a másik kommentemben is írtam, szerintem a DC ezzel a filmmel újra bejelentkezett a Marvel kihívójának. (Mondjuk miután a Disney a Deadpool és az X-ek jogait is megszerezte, mondhatni ők maradtak az egyetlen kihívói is! 🙁 ) Remélem továbbá, hogy mostantól ez lesz az “alapszinvonal” a DC-nél, és akkor igazi verseny alakulhat ki, amely nem csak a DC-re lehet jó hatással. A folytatás(ok) lehetősége? James Wan azt nyilatkozta, hogy még több részre elegendő ötletük van, ezzel az 1. résszel még csak a felszínt súrolták. Sőt, a film végéből kiindulva Aquaman és Orm viszonyát tekintve a következő részben benne van akár egy királydráma lehetősége is, ugyebár.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *