Az Igazság Ligája (Justice League)

írta Minime

A DC EU Acélemberéről, a Batman Superman ellenről ,
az Öngyilkos osztagról és a Wonder Womanről itt esett szó.

Nagy remények, nagy várakozások és nagy buktatók jellemezték a DC szuperhőseinek első közös fellépését a mozivásznakon. Zack Snyder tragédiája és távozása, Joss Whedon érkezése és az utóforgatások, Henry Cavill bajuszmizériája, a hatalmasra növekedő költségvetés, mind-mind sejtettek valamit a film elkészítésének nehézségeiről. Lássuk hát, végeredményben milyen mozit is kaptunk eme rengeteg és áldozatos munka gyümölcseként. Az előzetesek és a promóció egészen jól sikerült, minden előzetes probléma ellenére is, és a filmet nagy várakozások előzték meg nézői részről.

A történet nem bonyolult: Steppenwolf (Ciarán Hinds) a világok pusztítója, inváziót indít a Föld ellen, hogy megszerezvén a három „anyadoboz”-t, bolygónkat a pokolhoz hasonlatos, tüzes pusztasággá változtassa. Batman (Ben Affleck) felismeri a közelgő veszélyt, és Diana Prince/Wonder Woman (Gal Gadot) segítségével egy metahumánokból álló csapat szervezésébe kezd, amelynek együttes erővel van esélye a fenyegetés legyőzésére és a világ megmentésére. Sikerül beszervezniük Victor Stone/Cyborg-ot (Ray Fisher), Barry Allen/Flash-t (Ezra Miller) és Arthur Curry/Aquaman-t (Jason Momoa). Közös erővel felveszik a harcot a fenyegetés ellen, és nem maradhat el természetesen a franchise húzóemberének megjelenése sem Clark Kent/Superman (Henry Cavill) személyében.

A látványvilág pazar. Totális CGI-orgia a vásznon. Pattogós, egymásba torkolló, zúzós akciójelenetek, amelyek rendkívül dinamikusak és élvezhetőek, ugyanakkor néha túlzottan sok van belőlük. A rengeteg lassítás gyakorlatilag „megöli” a filmet, ezt Snydernél már korábban megszokhattuk, azonban a relatíve rövid játékidő – 120 perc – alatt idegesítően túlsúlyban vannak. A mozi gyakorlatilag egy folyamatos akciófesztivál, amelyet helyenként a történetvezetés szempontjából megkövetelt dramaturgiai átvezetés szakít csak meg. A párbeszédek sajnos nem funkcionálnak. Az egysoros „Marvel-poénok” ugyan ülnek, főként Flash előadásában, melyek nyilván Whedon kézjegyét sejtetik, ugyanakkor a fennmaradó többi dialógus moralizáló és erkölcsi kérdéseket feszegető „tartalmatlansággal” van feltöltve. A két eltérő alkotó kezének nyomai egyaránt látszanak a filmen, Whedon lazább, viccesebb és populárisabb látásmódja teljesen összekeveredik Snyder komorabb, sötétebb és melankolikusabb világképével. Sokan úgy vélhetik, ez jót tesz a filmnek, és talán igazuk is van, azonban a Snyder vezetésével felvonuló DC szuperhősök talán nem véletlenül kaptak sötétebb ábrázolásmódot a korábbi történetekben sem, és nem feltétlenül ez volt a legnagyobb hibájuk a korábbi DC filmeknek. Alapvetően a DC hőseinek eredettörténete némileg sötétebb képet vizionál a hősökről, és komolyabb felvezetést kíván helyenként, mint a Marvel Univerzum hőseié.

Christopher Nolan Batman-trilógiája mérföldkőnek számított a Denevérember-történetek sorában, hiszen kellően komolyan véve a karakter gyökereit, komor és életszerű, mély alkotásokat készített, ugyanakkor Snyder-nek már körültekintőbben kellett eljárnia a történetekkel, hiszen egy újraértelmezett, és az Igazság Ligájához vezető franchise első lépéseit kellett leraknia az asztalra, amelyek végül ebben az alkotásban csúcsosodtak volna ki. Véleményem szerint a Marvel hatalmas anyagi sikerei túlságosan sürgették a Warner stúdiót a bizonyítással, és ezért is sikerült ilyen bonyolultan megvalósítani elképzeléseiket. A történet szempontjából alapvető hibának érzem, hogy a „vezérszereplőkön” kívüli hősök máig nem rendelkeznek eredettörténettel, és így kerültek „bevetésre” ebben a csapatban. Flash, Cyborg és Aquaman külön történetei mélyebb előkészületeket és kerekebb történetet adhattak volna ennek a filmnek, azonban ezekre az alkotásokra még nem került sor. Tekintsük ezt a puding próbájának, hiszen ha az Igazság Ligája hozza az elvárt anyagi sikert, akkor könnyebben promótálja a stúdió is, az eddigiekben csak epizodista hőseinek bemutatását.

Az alakítások érdekesek, Gal Gadot hozza az elvárt Csodanő karaktert, nyilván kevesebb a lehetősége, mint a saját történetében, de ezúttal is teljesen működőképes a karaktere, és komoly hajtóereje a filmnek. Cavill szélsőséges alakítást nyújt ezúttal, amelyet betudhatunk szintén a Snyder/Whedon váltásnak, és ez leginkább Superman feltűnéseikor érződik. Affleck szintén hozza az elvárható minimális színészi alakítást Bruce Wayne-ként és a látványos akciókat Batman-ként, de nála érezhetően romlott a produktum a Superman elleni fellépése óta. Fisher új szereplő, sokat van a vásznon, de keveset mutat, ezt tudjuk be talán annak, hogy kibernetikus félemberként nehezebb maradandót nyújtania. Jason Momoa laza és kemény, poénos, brutál és egyszerű. Őt inkább megjelenésének hatásfoka jellemzi, nem színészi tehetsége. Ezra Miller talán a legjobb karakter az újak közül, egyértelműen Whedon hatása érezhető a játékán, hiszen nagyon hasonlít a Marvel legújabb Pókember-karakterére. A viccek többségét az ő előadásában kapjuk, és el kell ismernünk, hiteles és mulatságos karaktert kapunk a villámgyors, ám barátkozni mindeddig nem tudó, majd hirtelen szuperhősök közé keveredő tinédzsertől. Amy Adams, Jeremy Irons, Diane Lane ezúttal tömegkellékek, töltelékek az akciók átfűzésére szolgáló légüres térben, amelyből hiányzik a logikus komolyság. Sajnos Steppenwolf (Ciarán Hinds) karaktere is csak kellék a vásznon, a szükséges rossz megjelenítője, akit mindenképpen le kell győznie hőseinknek a megdicsőüléshez.

Összességében az Igazság Ligája nem annyira „rossz”, mint amitől féltünk a korábbi bonyodalmak fényében, ugyanakkor nem is annyira jó, amennyire a rajongók várták és elvárják, hogy legyen. Egy feszes tempójú, látványorientált, a karaktereket kevésbé kidomborító akciómozi. A DC rajongók számára mindenképpen kötelező darab, aztán a megtekintés után eldöntheti mindenki, milyennek is találta. Véleményem szerint egy felhígított, talán kissé túlzottan „el-Marvelesített” DC történetet láthatunk, amelynek kevésbé áll jól a komolykodó komolytalanság, mint például a Bosszúállóknak. Látványorientált felfogással a vászon elé ülve határozottan fogyasztható, de korántsem felejthetetlen darab.