A FIFA titkai (FIFA Uncovered) minisorozat

írta Nikodémus

Volt hét éve egy kis írás itt, a blogon (ma is megvan még), amiben egy pocsék, minden eresztékében hangosan zörgő játékfilmecske ürügyén írtam arról, mi is zajlik valójában a milliárdos futballbiznisz egyik legnagyobb szervezeténél, a FIFÁnál. A közös szenvedély (United Passions) persze csak ürügy (jó ürügy) volt annak a mérhetetlen képmutatásnak a bemutatására, amit az épp akkor zajló kiterjedt nyomozás során tanúsított a vezetőség, élen Sepp Blatterrel. A Netflix a hasonlóképp ellentmondásos katari foci-vb hetére időzítette legújabb dokusorozatát, és A FIFA titkai (FIFA Uncovered) nem is okoz csalódást: teljes nyíltsággal vágja az elképedt szurkoló képébe, hogy mindaz, amiben addig hitt, merő hazugság.

Sőt, ártatlan képpel és műfelháborodással előadott hazugság, mely hosszú évtizedeken át kevesek meggazdagodását hozta, miközben azt hinnénk, hogy a futball globális szórakoztatóipari ágazattá való növekedése jobb infrastruktúrát, technikai/egészségügyi fejlődést, sportszakmai sikereket és az értük megdolgozóknak szerény, megérdemelt bevételt termelt. Ehelyett egy hatásos vágóképen azt bámuljuk, hogy egy meg nem nevezett afrikai országban egy mezőn néhány gazdátlan betontömb áll düledező viskókkal, miközben elhangzik, hogy itt egy modern ifjúsági edzőközpontnak kellene lennie, amely segítené az afrikai gyerekek futball általi felemelkedését. Megtudjuk, hogy az erre szánt pénz az illetékes FIFA-bizottsági tag zsebében landolt, s bár eddigre már sok-sok kétes ügyről hallunk a filmben, legtöbbünknél valószínűleg itt fogy el végleg a türelem: generációk jövőjét sikkasztották el mohó hivatalnokok, hogy zsírosabb legyen a mindennapi betevő.

A vérlázítást persze már a játékidő elején megkezdi az összesen négyórányi minisorozat. 1974-be repülünk vissza, Joao Havelange FIFA-elnökségéig, aki tulajdonképpen elkövette az ősbűnt: az addig jobbára szakmai jellegű (és a sport amatőr jellegét jószándékkal védelmező) szervezet ekkor kezdett kétes gazdasági manőverekbe. Gyanús szponzori szerződésekről, a menedzselési feladatok kiszervezéséről és a vb-rendezés odaítélésének befolyásolásáról szólt a fáma, kezdve mindjárt a ’78-as argentin tornával, melynek döntőjét párszáz méterre rendezték attól a börtöntől, amiben az akkori katonai junta kárvallottjait kínozták. Sepp Blatter, az utód már ekkor ott sertepertélt az elnök körül, s a sorozat nem túl hízelgő módon már a hatalomátvételnél sötét képet fest róla – hogy aztán később még sokkal komorabb dolgok derüljenek ki. A menet közben globális szervezetté növekvő FIFA pedig szép lassan a helyi képviselők és bizottsági (szavazó) tagok megvesztegetésének hálózatává vált. Igen, ilyen felháborítóan szimpla korrupciós modellt bírtak kitalálni az urak, de nem azért, mert ennyire futná képességeikből, hanem azért, mert egy idő után elhitték, úgyse fogja senki elkapni őket.

A sorozat bőven szerepeltet volt futballistákat, egykori FIFA-hivatalnokokat és szakmai munkáért felelős koordinátorokat (valamint pár nevet alaposan megtanulunk a főkolomposok közül), legnagyobb vívmánya, hogy kamera elé ültette a 2015-ös lemondása óta kényszerű száműzetésben élő Blattert, minden botrányok központi alakját. Egészen elképesztő élmény látni, hogy emberünk mindvégig tagad, kedélyesen idézi fel a dicső múltat (Nelson Mandela említése bicskanyitogató), és saját magával is elhiteti, hogy mindaz, ami körülötte történt, valamiféle grandiózus tévedés csupán, s ő ártatlan, mint a ma született bárány. Azért vannak (voltak) még körülötte különös figurák: van, aki belátta vétkét és lemondott (Jack Warner), van, aki vállalta, hogy a nyomozás informátora legyen (és végül belehalt – Chuck Blazer), és van olyan is, aki nem volt hajlandó vállalni a szereplést, csupán archív felvételen mentegetőzik, hogy ő nem is érti, meg csőbe húzták, satöbbi (Michel Platini).

Külön fejezet foglalkozik a ma kezdődő katari világbajnokság odaítélése, megszervezése és lebonyolítása körüli ellentmondásokkal: az immár nyílt megvesztegetést, a csaknem 6500 építőmunkás halálát, a borzalmas körülményeket és a finoman szólva is kérdéses emberi jogi helyzetet a keleti ember rendíthetetlenségével cáfolja az arab főszervező: mintha a tények, adatok, összefüggések mit sem számítanának, a lényeg úgyis a pénz, amit ők adnak. Államilag, kegyből – kluboknak, bürokratáknak, kivitelezőknek, politikusoknak, újságíróknak. Hogy befogják a szájukat.

Dermesztő és sajnos mélységesen találó az az apátia, amivel a remek ritmusú, s egy jóféle thrillerrel felérő sorozat narrátora megfogalmazza a végkövetkeztetést: bármilyen elnök is álljon az élén, a FIFA szervezeti felépítésébe jelenleg bele van kódolva az évtizedes korrupció – teljes felforgatás kellene a megtisztuláshoz. Ezt pedig senki sem vállalja be: még mindig túl sok pénz forog kockán.