Raymond és Ray (Raymond & Ray)

írta Nikodémus

Újkeletű kultusza van manapság az önkéntességnek, s ez dicséretes: generációk tanulják újra, mit jelent időnket és energiánkat adni egy-egy általunk vállalt, nemes ügyért. Jólesik ez az okoseszközök kék fényénél magányos önzésre kárhoztatott Z-generációnak, ám képesek vagyunk-e szeretetkapcsolatainkat mindenestül feltétel nélkülivé alakítani? Raymond és Ray ezzel próbálkozik, mégpedig édesapjuk nemrég kihűlt holtteste fölött – mi pedig csak remélhetjük, hogy még nem késő.

Sűrű eső áztatja a szélvédőt: Raymond (Ewan McGregor) utazik rég nem látott féltestvéréhez, hogy közölje vele közös apjuk halálhírét. A tanyasi viskóban tengődő Ray (Ethan Hawke) nem fogadja túl jól a hírt, s igazából itt éri a nézőt az első meglepetés: a két férfi egy szempillantás alatt megállapodik abban, hogy apjuk eltávozásával boldogabb hely lett a világ. Erős kezdés, annyi szent… Az éjszakába forduló estén Raymond felveti, hogy mégis el kellene menni a temetésre, mert hát mégiscsak ez a szokás, s halkan megjegyzi, hogy az elhunyt állítólag ragaszkodott jelenlétükhöz a végrendeletében. Ray hallani sem akar a dologról, de mi már sejtjük, hogy másnap reggelre beadja a derekát: indul a fura túra egy kellemetlen útitárssal a rég nem látott apa különös hagyatékának rendezésére. Egyikük a praktikus részletekre koncentrál: hívja a gyászszertartást levezénylő céget és a végrendeletet kezelő ügyvédet, másikuk pedig cinikus egysorosokkal summázza véleményét. A kocsiban ezután szóba kerülnek az elszenvedett közös traumák és az eltérő megküzdési stratégiák, mondaná simulékony terminológiával a pszichológia, de tulajdonképpen csak arról van szó, hogy a két fél szócsatákkal marja egymást – mint afféle férfiak, akik nehezen fejezik ki a bennük kavargó érzéseket.

Raymond és Ray szándékait eleinte jótékonyan homályban hagyja Rodrigo García író-rendező: bámulatos érzékenységgel megírt forgatókönyve fokozatosan tárja fel főhősei és a felettük fenyegető árnyékként lebegő édesapjuk bonyolult viszonyának rétegeit. A fiúkat kezdetben az elemei dac és kíváncsiság ellentmondásos keveréke hajtja: még egyszer, utoljára látni akarják annak végső romlását, aki gyerekkorukban annyi fájdalmat okozott nekik. A végrendelet megismerése után azonban megváltozik a helyzet: megdöbbenéssel tapasztalják, hogy apjuk meglehetősen bizarr intézkedésekről rendelkezik végakaratában. Például arról, hogy Raymond és Ray maga ássa meg apjuk sírját a temetőben. Mégis mi ez? Öncélú maszkulin erőfitogtatás? Annyi gonosz ugratás után még egy utolsó, nagy fricska? Vagy a megbékítés sajátosan agyafúrt gesztusa? S ha ez nem volna még elég, az édesapával életének alkonyán kapcsolatba kerülők szinte kivétel nélkül az ámulat és a rajongás hangján szólnak a gyűlölt szülőről. A megrökönyödés garantált, s egy jó ideig mi magunk sem tudjuk eldönteni, hogy mindez a kötelező amerikai hurráoptimizmus része-e vagy tényleg bekövetkezett valamiféle jellemfejlődés. A szokatlan kompániához pedig csatlakozik még egy volt szerető, egy kórházi ápoló és még további három fiúgyermek…

Habár a cselekmény egy-egy pontján eldördül egy pisztoly és felhangzik egy melankolikus trombitaszóló, a Raymond és Ray mégsem westernfilm, legalábbis műfaját tekintve biztosan nem. Vígjátéki elemekkel tűzdelt kisrealista drámája azonban mégis merít az Amerika eredetmítoszát megéneklő zsáner elemeiből: főbb szereplői szinte mindannyian foglyok, akik úgy érzik, meg kell fizetniük (avagy ki kell egyenlíteniük) valamilyen adósságot. Rayt a düh, Raymondot az elfojtás tartja a markában, s mindketten bosszúra vágynak – legalább szimbolikusan megfizetnének apjuknak a gaztettekért. Az élet azonban nem így működik, hiába hiszi ezt a gyász intimitásából jól menő üzletet fabrikáló temetkezési vállalkozó, az apai végakarat megvalósulása fölött híven őrködő ügyvéd vagy az émelyítően széles mosolyú lelkész. Ők talán megmaradnak naiv tévedéseikben, a film azonban nem engedi meg ugyanezt a luxust főszereplő testvérpárjának. Ethan Hawke és Ewan McGregor jutalomjátéka a gondosan megírt forgatókönyv mellett talán a legnagyobb értéke a filmnek: finom gesztusok révén élettel töltik meg figuráikat, s kifejezetten mulattató élmény karcos évődésüket figyelni. A legjózanabb karakter talán az egykorvolt szerető, Lucia (Maribel Verdú), kinek szívébe egyaránt belefér az élete végére megszelídülő apa és az ellene rúgkapáló fiúk megértése.

A Raymond és Ray, miközben epés kommentárt mond a modern ember halálhoz való viszonyáról, és mulattatóan mutatja be fennköltnek hitt szertartásainkat alulnézetből, végső soron két ember története. Az, hogy a temetés utáni éjszakát hogyan, s kinek a társaságában töltik, elsősorban róluk árulkodik. Gyászfeldolgozás és hárítás, kellemes bódultság és megsemmisítő kijózanodás élménye csap össze, mire a két férfi megtanulja, hogy véget kell vetni az élethosszig tartó fizess-fizetek kalmárszellemnek. Eljutnak-e végül a feltétel nélküli szeretés küszöbére? A remény él – már megszületett.

(Megjelent: A Szív, 2022. december)