Fekete párduc (Black Panther)

írta Minime

Újabb Marvel-mozi, újabb szuperhős mutathatta meg oroszlán-, bocsánat, párduckarmait. Ezúttal Ryan Coogler rendezésében kapunk ízelítőt a wakandai nemzeti hős és védelmező kalandjaiból, a Fekete Párduc eredettörténetében. A karakter első megjelenése az Amerika Kapitány: Polgárháború moziban, illetve a stáblista utáni jelenetben tette egyértelművé, hogy az MCU újabb karakterrel bővült, és várhatóan szükségeltetik majd számára egy bemutatkozó mozi, amelyben önállóan kerül bemutatásra, mind eredete, mind pedig képességeinek kifinomultabb bemutatása. Nos, a várt film megérkezett a mozikba, és szemlátomást megfelelő illeszkedési pontot is talált a Marvel mindeddig felépített mozis világában.

A történet elején betekintést nyerünk az afrikai Wakanda országának történetébe, kapcsolódásukba Básztethez, a párducistennőhöz, említésre kerül az öt törzs, amelyek szerepvállalásaik és karakterük szerint a wakandai társadalom külön kasztjait és más-más foglalkozásait űzik, legalábbis a külvilág számára. Azonban Wakanda nem az, aminek elsőre és kívülről látszik. Az ország valójában a világ technológiailag legfejlettebb és egyik leggazdagabb nemzete, amely a tudatos szeparációt választva önállóan fejlődött a modern technológia Eldorádójává, amit nem másnak, mint a Bosszúállók második fejezetében már bemutatott földönkívüli fémnek köszönhet, a vibrániumnak. Az ország éppen egy politikai fordulat küszöbén áll, hiszen T’Chaka király (John Kani) elhunyt, és fiára, egyúttal örökösére, T’Challa-ra (Chadwick Boseman) vár az uralkodás nemes, ám korántsem egyszerű feladata. Miután a szertartás lezajlik, és a trónörökös legyőzi a Jabari törzsbeli kihívóját, M’bakut, elfoglalja helyét Wakanda trónján. Hamarosan azonban komoly döntésre kényszerül, ugyanis hírt kap arról, hogy Ulysses Klaue (Andy Serkis), fegyvercsempész – az egyetlen külföldi, aki vibrániumot rabolt, majd merényletet követett el, és mégis élve kijutott Wakandából – éppen üzletelni készül egy darab ásvánnyal, amelyet csoportjával – amelynek tagja Erik „Koncoló” Stevens (Michael B. Jordan) is – egy londoni múzeum afrikai tárlatáról loptak el. A múltban elkövetett bűnök miatt T’Challa kötelességének érzi, hogy kézre kerítse Klaue-t, és a wakandai törvénykezés számára átadja. Pusanba utazik, ahol kiderül, hogy Klaue üzlettársa nem más, mint Everett Ross CIA-ügynök (Martin Freeman), aki kormánya számára igyekszik a ritka fémet megszerezni. Az akció balul sül el, Ross súlyosan megsebesül, ezért T’Challa úgy dönt, hazaviszi, és a vibrániumra épülő orvosi technológia segítségével meggyógyítja, kockára téve ezzel Wakanda titkának kiderülését. Miután Klaue-t a Koncoló megszökteti, fény derül múltjára és wakandai kötődésére, amelynek köszönhetően jogos igénye merül fel az ország és T’Challa trónja iránt. A fiatal királynak tehát meg kell küzdenie kihívójával, és meg kell védenie országát és a világot egy etnikai háborútól, miközben kénytelen szembesülni apja, országa és a saját múltjának titkaival és döntést kell hoznia Wakanda múltját, illetve jövőjét illetően.

Chadwick Boseman kiválasztása a szerepre már az Amerika Kapitány harmadik felvonásában is telitalálatnak tűnt, és ezúttal is meggyőzően alakítja a komoly, vívódó, kétkedő, ám ugyanakkor fiatal és bohém uralkodót. Fekete Párducként pedig remek akciójelenetekben mutathatja meg képességeit. Michael B. Jordan karaktere ötvözi az amerikai és wakandai kulturális elemeket, amelyeket a karakter múltjának köszönhetően jelentős rasszista felhangokkal töltöttek fel, ugyanakkor a kristálytiszta bosszú motivációja mellett a „megörökölt” ideológiai és faji ellentétekkel feltöltött dühös katonát is kellően hitelesen alakítja. Martin Freeman alapból megoldja Ross ügynök figuráját. Forest Whitaker Zuri szerepében hagyhat bennünk mély nyomot, hiszen betöltött szerepe a történetben rendkívül fontos, és megszokott alakítása ezúttal is dicséretet érdemel. A legátütőbb alakítás mindenképpen Andy Serkis-é, aki ezúttal önállóan, saját magától oldja meg kiválóan a szociopata és megrögzött őrült, Klaue szerepét. Angela Bassett hozza a várható alakítást. A humorosabb, érzelmesebb és egyben harciasabb karaktereket Laetitia Wright (Suri), Lupita Nyong’o (Nakia) és Danai Gurira (Okoye) szolgáltatják, helyenként egészen kiváló humorral és fellépéssel.

A film látványvilága a Marveltől elvárhatóan immár egészen kiváló. A technológia és a népi, afrikai hagyományok ötvözetének ábrázolása és összefonása kifejezetten látványos és sikeres. A két véglet összefonódásának karakterisztikus ábrázolása vizuálisan teljesen működőképes a vásznon. A Dora Milaje testőrosztag, amelynek kizárólag női tagjai lehetnek látványos és speciális harcmodora és egyenruhája miatt, valamint Okoye által válik számunkra érdekessé. A társadalompolitikai aspektusok megpendítése eléggé mélyen gyökerező, ám tagadhatatlanul létező fordított rasszizmus jelenségének alapulvételével és a világ egyensúlyba hozásával, majd etnikai „átfordításával” összefüggésben kerül bemutatásra. A szereplők morális és érzelmi válaszútjai nincsenek tökéletesen kibontva és alátámasztva, ugyanakkor kellően elégséges a szükséges előrehajtó motivációk megértéséhez. Az alakítások összességében helytállnak, és nem lógnak ki a korábbi Marvel filmek alakításainak szintjéhez képest az átlagból. Ami talán a mozi egyik legnagyobb hátrányának tekinthető, az a túlzott „karakteréhség”, hiszen a számtalan új szereplő bemutatására nincs meg a kellő mélységű, érzékletes kibontási lehetőség és játékidő.

Összességében Ryan Coogler egy korrekt, szórakoztató és élvezhető mozit hozott össze T’Challa eredettörténeteként, amely megállja a helyét önállóan és az MCU egyik darabjaként is. A látvány jól kivitelezett, a történet kissé talán sok szálon futó cselekménye végül révbe ér, a megválaszolatlan kérdések ellenére is kisimul. Ugyanakkor érezhetően a kulcskérdés ezúttal sokkal inkább a háttér bemutatása lehetett, nem pedig a Fekete Párduc önálló történetének tökélyre vitele, hiszen amint azt már az előzetesből tudhatjuk, Wakanda szerepe kulcsfontossággal bír majd a közelgő Bosszúállók: Végtelen háború első fejezetében. Nem a legjobb és nem is a legrosszabb Marvel-mozi, amely helyenként túl komolyan veszi önmagát, míg máskor túl komolytalan, mindezek ellenére azonban újabb hiteles és illeszkedő darab a nagyobb egészben.