Flash – A Villám / Pókember: A pókverzumon át / Transformers: A fenevadak kora

írta Nikodémus

Flash – A Villám (The Flash) – Kevés hollywoodi produkciót húzott annyira az ág is, mint a DC EU leggyorsabb léptű hősének szóló történetét: a Flashpoint Paradox-sztorin alapuló forgatókönyvet többször átírták, rendezők jöttek-mentek (no meg a Covid…), és hát az sem segített, hogy a főszerepet játszó Ezra Miller eléggé látványosan megkattant az utóbbi években. Döcögősen is indul a film: rövid családi idillbe csöppenünk a gyermek Barry Allennel (Miller), aztán következik egy városi-kórházi babamentő akció, hogy bemutassa szuperhősünk hétköznapjait. A magát másodosztályú Liga-tagnak érző Barryt azonban nem hagyja nyugodni egy régi emlék, s közben felfedezi, hogy sebessége nyomán képes utazni az időben. Egy szó mint száz, egy alternatív múltban találja magát saját alternatív (még hülyébb) alteregójával, egy loboncos hajú, már nem praktizáló Batmannel (Michael Keaton) és azzal a dilemmával, hogy megakadályozza-e családja széthullását, vagy elfogadja-e az őt ért tragédiát. A jól megszaggatott (s ezért egyenetlen) forgatókönyv és a kínosan ostoba poénok ellenére a lényeg átszűrődik a filmen: Barry ifjonti hévvel éli meg felszakadó múltbéli traumáját, a reményt annak begyógyítására, majd a fájdalmas elengedést. Miller szívét-lelkét kiteszi, Keaton még mindig nagyon menő és Sasha Calle Karájában is van valami karizmatikus. Sajnos a pocsék CGI és az összecsapott, súlytalan akciófinálé keserű szájízt hagy – azt az érzést, hogy hiába az epilógus nagy drámázása, ennek az univerzumnak már úgyis lőttek.

Pókember: A pókverzumon át (Spiderman: Across the Spider-Verse) – Komolyan mondom, nehéz megértenem a Sonyt: kezükben a világ talán legnépszerűbb képregény-karaktere, akivel egy egész és egy kétharmad trilógián át szenvedtek, nagy duzzogva kölcsönadták az MCU-nak, miközben ellenfelekből építenek kétes minőségű “saját univerzumot” (Venom 1-2., Morbius, Kraven). Pedig van itt egy zseniális (kissé túlpörgetett) animációs film (még 2018-ból), amit mindenképpen illett folytatni: Miles Moralest (Shameik Moore), miután megtalálta magát az előző rész multiverzumos bolyongása után, újabb kalandok várják. Az alter-pókemberek közül ezúttal Spider-Gwen (Hailee Steinfeld) nő fel mellé társnak, sőt, tulajdonképpen az ő történetében rejlik az igazi dráma. Phil Lord és Chris Miller párosa már megint ügyesen kevergeti a kártyákat (s meglepően felnőttes témákat pedzeget), a rajzos csapat pedig (szó szerint) nagyot villant: magas hőfokon pörgő, pulzáló, zajos világba repítenek minket, és ha nem fájdul meg a fejünk félóra után, egészen különleges élményben lehet részünk: végre jól (értelmesen) használják egy nagystúdiónál a multiverzum-koncepciót. A cselekmény kikacsint ide-oda, ám nagy kanyarokat nem tesz, jólesően végig a fő szálra koncentrál. Lehet mulatni az indiai pókemberen vagy a britpunk verzión, de végső soron ezek csak díszítőelemek: Milesnak és Gwennek – mint afféle kamaszoknak – újra rá kell találniuk önmagukra. És persze egymásra, de ez valószínűleg már a jövőre érkező harmadik etap témája lesz.

Transformers: A fenevadak kora (Transformers: Rise of the Beasts) – Szintén öt éve, karácsony környékén gurult be egy kicsi film (a dübörgő Aquaman árnyékában) egy tiniről és egy sárga bogárhátúról, hogy megmelengesse a szíveket; azokét, akik a sokadik Michael Bay-robbantásorgia után már nem hitték, hogy látnak jó Transformers-filmet. Az ŰrDongó azonban sajnos nem hozott akkora bevételt, hogy az új pályán megtartsa a franchise-t: a Paramount fejesei láthatólag megint a fokozástól remélik a sikert. Az előkészítése során több irányváltást is megért A fenevadak kora ezért elég tanácstalan: megpróbál ráülni a 90-es évek nosztalgiavonatára, igyekszik emberi főhőseire koncentrálni, ugyanakkor felvonultat egy rakás robotot, akik már megint vonakodnak megmenteni a Földet a pusztulástól. A szokásosan lényegtelen kulcstárgy hajszolása közben csak felületesen ismerkedünk meg Noah Diazzal (Anthony Ramos) és tesójával (Dean Scott Vazquez), a női főhős (Dominique Fishback) botrányosan alulírt, valódi újdonságot csak a Maximálok felbukkanása jelent. A film nyílegyenes kiszámíthatósággal halad a finálé felé, ezúttal viszont az akciók számát örvendetesen lecsökkentették – mi több, akad közöttük egy igazán stílusos is. Összességében gyorsan csúszó, feledhető darab a hetedik Transformers-mozi, melyből talán csak Mirage vagánysága (Pete Davidson) marad meg emlékezetünkben.