Röviden: Legendás állatok: Dumbledore titkai / A szürke ember / Meggyőző érvek

írta Nikodémus

Legendás állatok: Dumbledore titkai (Fantastic Beasts: Secrets Of Dumbledore) – Nehezített örökséggel, ám sokat ígérő premisszával indult hat éve a Harry Potter-sorozat előzményének szánt franchise, ám hiába J.K. Rowling bevonása, a húszas évek nosztalgiája vagy a mugli- és a varázsvilág kontrasztjának izgalma, a Legendás állatok-sorozat a legfrissebb részt figyelve egyre céltalanabb. Úgy zörög az egész, mint egy kibelezett mákgubó: sztárját (Johnny Depp) kényszerűen lecserélték, ügyeletes rosszfiúja (Ezra Miller) botrányt botrányra halmoz, írója pedig szintén netviharba keveredett (hogy jogosan-e, az egészen más kérdés). S mintha ez a film sem találná önmagát: az előző rész nagy leleplezését megkapjuk még egyszer, jól elmagyarázva, ám az ott történtek többi része kb. semmilyen hatással nincs az itteni eseményekre. Jude Law alig tud mit kezdeni alulírt szerepével, Mads Mikkelsen mereven néz, Eddie Redmayne szokásosan pantomimeskedik egy sort, a szedett-vedett banda pedig erőtlenül próbálja megállítani az egyre nagyobb hatalomra szert tevő főgonoszt. Rowlingnak volt gondolata demokrácia és autokrácia viszonyáról, a rasszizmus különböző fokozatairól vagy az elmérgesedő konfliktusok természetéről, de egyiket sem volt képes normális (forgatókönyvi) formába önteni. A Dumbledore titkai kapkodó, ritmustalan és összecsapott – nem csodálkoznék, ha a Warner fejeseinek részéről itt és most véget is érne a történet.

A szürke ember (The Gray Man) – Új James Bond-mitológia születéseként harangozták be, Ryan Gosling rezzenéstelen arcú izompacsirtává gyúrta magát, és a Marvelnél aranycsináló Russo-tesók bábáskodtak felette, az eredmény mégis egy teljesen érdektelen akciózúzda lett. Az FBI-on belül is fedett ügynökként dolgozó főhős melankóliája elég lett volna egy akciódrámához (valahogy úgy, mint a Bourne-filmeknél), de már megint a szokásos klisék jönnek: valamit el kell lopni, hogy valami másra cseréljék, aztán azt a valamit el kell juttatni egy távoli helyre, lehetőleg úgy, hogy néhány európai nagyváros főterét legyaluljuk. Most épp Prága volt soron, és hiába látványos a törés-zúzás, semmi köze sem a stílushoz, sem a történethez. Gosling faarccal végigverekszi a filmet, Ana de Armas jól adja a kemény csajt (sajnos nem olyan jól, mint a legutóbbi James Bond-moziban…), Chris Evans pedig nagy élvezettel ripacskodja szét a jeleneteit. Segíteni azonban nem tudnak a rémületesen gyenge forgatókönyvön és a felejthető akciózáson, amely már megint egy szökőkútban ér véget. Úgy tűnik, a Russo-tesók csak a Marvelen belül bírnak varázserővel.

Meggyőző érvek (Persuasion) – Enyhén szólva nem kenyerem Jane Austen munkássága, ám mivel nemrég ért pozitív meglepetés, kíváncsian vártam, mit hoz ki a Netflix a körülrajongott írónő utolsó befejezett, s a kritika által legérettebbnek tartott művéből. Anne Elliot (Dakota Johnson) 27 évesként immár vénlánynak számít, és azóta bánja, hogy néhány évvel ezelőtt lebeszélték, hogy hozzámenjen nagy szerelméhez, Wenthworth kapitányhoz (Cosmo Jarvis). Mivel családja időközben elszegényedett, most már jó parti lenne a fess tengerész, ám mások is tülekednek Anne kezéért, amit ő hol szarkasztikus beszólásokkal, hol a nézőknek szóló kommentárokkal nyugtáz. A negyedik fal bontogatása jót tesz a kissé poros hangvételnek, csak kissé túl direkt (hasonlóan az Enola Holmes-hoz), a látványvilág szép, a tempó öreges, s legkésőbb a játékidő derekán végleg kiderül, mennyire érdektelen adaptációt sikerült összehoznia Carrie Cracknell rendezőnek. A színészek között látványosan hiányzik az a bizonyos szikra (Johnson és Jarvis között különösen, ami nagy hiba egy romantikus filmnél), a szerepek többnyire túljátszottak, a fordulatok esetlegesek (ezeken nem ártott volna igazítani), és hiába Richard E. Grant önfeledt mókázása a habókos családfő szerepében, ez önmagában nem elég. A Meggyőző érvek nem tudott meggyőzni arról, hogy Austen jó író lenne, de egy ilyen színtelen-szagtalan adaptációnál ő is többet érdemelne.