Minden, mindenhol, mindenkor (Everything Everywhere All at Once)

írta Nikodémus

Napjaink legújabb kulturális varázsszava a multiverzum: számtalan párhuzamos világ egybecsúszása, mely lehetőségek és fenyegetések végtelen tárházát kínálja – hogy ez megőrzendő vagy elpusztítandó állapot, nos, látványfilmje (vagy sorozata) válogatja. A több szempontból is a korszellemet tükröző multiverzum-koncepciót eredeti módon forgatja ki a Daniels-rendezőpáros legújabb filmje, a Minden, mindenhol, mindenkor.

Andrej Linde orosz fizikus a nyolcvanas évek elején különös elmélettel állt elő: feltételezte, hogy saját univerzumunk mellett számtalan másik, párhuzamos univerzum létezhet, melyek mind a fizikai téridő egy-egy pontján keletkeztek, avagy (s ez izgalmasabb) az ősrobbanás előtt, a „semmiből” jöttek létre. Az elgondolás különös karriert futott be: egyesek egyszerű fikciónak bélyegezték, mások a világegyetem teremtettségére utaló jeleinek kiiktatását látták benne, ám a multiverzum-elmélet a popkultúrában futott be igazi karriert. Az ötvenes évektől felfutó képregény-irodalom generikus hősei, ellenfelei és elmesélhető történetei ugyanis gyorsan elfogytak, s szükséges volt idegen világokból érkező lényeket behozni, megsokszorozva a figurákat és világaikat. Az évtizedek alatt egyre terebélyesedő történetfolyamokban így ugyanaz a szuperhős többféle alakot is ölthetett, melyek egyesítésére a párhuzamos univerzumok elmélete szolgált. A tétek persze alaposan lecsökkentek: halála esetén bármely hős kicserélhető, visszahozható és újraindítható lett, s úgy tűnik, a népszerű képregénymozik alkotói most kezdik felfedezni ezeket a lehetőségeket. Míg a Marvel vagy a DC filmproducerei jórészt a látvány és az izgalmak fokozására használják a multiverzumot (Stranger Things sorozat, Pókember: Irány a Pókverzum, Doctor Strange az őrület multiverzumában), alig vetnek számot a világunkra szabaduló párhuzamos világok keltette morális dilemmákkal. Az idén a magyar mozikban is bemutatott Minden, mindenhol, mindenkor lenyűgöző vizuális tűzijátékkal, látványos (néhol sokkoló) ötletparádéval éppen ezt teszi.

A kiindulási helyzet nem is lehetne hétköznapibb: Evelyn, a kínai bevándorló asszony (Michelle Yeoh) épp az adóbevallását készül elkészíteni vállalkozóként üzemeltetett mosodájáról, ám ahogy megélhetése, úgy családi élete is romokban hever: lánya (Stephanie Hsu) elhidegült tőle, apja (James Hong) folyton szidja, férje (Ke Huy Quan) pedig épp válni készül tőle. A könyvelőiroda szürke paravánjai közt azonban meglepő reveláció éri a középkorú nőt: ő az, aki az összeomlóban lévő multiverzum-birodalmat megmentheti, mégpedig azzal, hogy saját párhuzamos életeiből elcsenve bármilyen képességet elsajátíthat.

Tényleg nem túlzás a címadás: a film innentől szédületes audiovizuális utazásra hívja nézőjét, az elmúlt évtizedek egyik legeredetibb moziélményét kínálva. Percenként csattan egy-egy popkulturális geg, a tempó szélsebes, a vágás halálpontos, az akció nyaktörő. S még a történetre is jut idő, mely ugyan hajszálvékony, de alaposan kidolgozott, s főleg a játékidő második felében érvényesül igazán. A Minden, mindenhol, mindenkor szó szerint másodpercenként adagolja a kacagtató, bizarr vagy épp blaszfémikus meglepetéseket (némi edzettséget kívánva a nézőtől), s hasonló egzaltáltsággal játszadozik a filmes műfajokkal is: távol-keleti akciófilm, hollywoodi látványmozi, obskurus scifi és bizarr fantasy keveredik finom és vaskos poénokkal, máskor pedig meghökkentően komor drámaisággal.

A percre pontosan kiszámított, fókuszcsoportokkal megkutatott és súlyos marketingköltséggel sulykolt tömegtermékek korában üdítő egy olyan filmet látni, amely túlcsordul a kreatív energiáktól. Talán túlságosan is: befogadóképességünk gyakran fel sem ér a cselekmény diktálta tempóhoz, s bizony van néhány olyan pillanat is, mely sokunk gyomrát megfeküdheti. A zajos-villódzó látványvilág azonban csupán paraván, mely mögül visszafogott méltósággal emelkedik ki a film valódi drámai tétje. Evelyn és lánya, Joy sokrétegű kapcsolatát tévedések, rossz döntések, megbánás és csendes elhidegülés formálta, és most elérkezett az idő egy újabb döntés meghozatalára. Ennek súlyát azonban már nem tompítják a burjánzó párhuzamos univerzumok, sőt: a kritikus pillanatban lezárulnak az alternatívák, egymásra égnek az arcmások, véget ér az interdimenzionális bujkálás.

Itt, ezen a ponton válik végleg egyértelművé, hogy a Minden, mindenhol, mindenkor információ-túladagolása szándékos: minden utalás, kósza gondolat, kulturális törmelék egyetlen hatalmas hurrikánként kavarog elménkben – pontosan úgy, ahogy a kortárs tömegmédia ránk zúdítja ezernyi impulzusát. Csöndet, rendet remélve talán menekülnénk, de ennek vágyát is eltompítja bennünk az azonnali elérhetőség mélységesen hamis igézete. Bármit, bárhol, bármikor megkapni – ez a Z-generáció életérzése, a milliónyi lehetőség azonban nem válik valódi eséllyé: szabad döntést csak alapos meggondolással, a jó mércéjét szem előtt tartva hozhatunk. A Daniels-ek filmje épp erre tanít minket: hiába szeretnénk, nem létezik szuperpozíció. Nem foghatjuk át elménkkel a világmindenséget, ám választásunk épp e töredékességtől ettől lesz értelmes – hiszen téttel bír.

(Megjelent: A Szív, 2022. szeptember)