1

Pókember: Irány a Pókverzum (Spider-Man: Into the Spider-Verse)

írta Nikodémus

Tudom, kicsit megkésett ez az írás, mert a film, amiről szól, jórészt már kikopott a hazai mozikból (azért ha megtalálod még, ne hagyd ki), mégis érdemes pár sort szentelni egy olyan mozinak, amely kábé a semmiből érkezve akkora meglepetéssel csap arcon, hogy a fal adja a másikat. S ez a gigafranchise-ok és a személyre szabott tartalmak Hollywoodjától igen nagy ritkaság. A Pókember: Irány a Pókverzumnak amilyen hülye a címe, olyan kreatív az alapkoncepciója és a kivitelezése, ráadásul mindezt túlcsorduló ötlet-áradattal, száguldó tempóban adja. Nehéz ellenállni neki.

De nem is kell, noha bevallom, nálam a világszerte imádott Pókember figurája messze nincs a különösebben kedvelt képregényhősök között. S ha megnézzük, a karakter eddigi mozis pályafutása is inkább hullámvölgyeket érintett, semmint magaslatokat. Rendben, Sam Raimi trilógiájának első két darabja trendindító és (a maga módján) bájos volt (a harmadikat gyorsan felejtsük), a 2012-es reboot legnagyobb értéke pedig a főszereplő-kettős és Marc Webb intimitásra érzékeny rendezése volt, ám ezt is sikerült rövid úton a földbe állítania a Sonynak. Aztán jött a Marvel-megállapodás, a többit tudjuk, látjuk. A vicc az, hogy ezen előzményekre legfrissebb filmünk rendre kikacsint (gyakran önmagából is jólesően gúnyt űzve), de nyugi, ez csak egyetlen réteg a sok közül, több is forog itt kockán.

Például az, hogy Miles Morales, (egyébként kissé vékonyka) történetünk Brooklynból való főhőse hogyan birkózik meg apja elvárásaival és a bentlakásos iskola traumájával. A jóravaló srác barátokra vágyik, kínosnak érzi családját, ezért a nagybátyja után kajtat, amikor hirtelen olyan eseményeket él át, amik nyomán bizony elég gyorsan fel kéne nőni. Főleg a megkapott feladathoz (van is bukdácsolás), de ne várjatok újabb Ben bácsizást, egész máshonnan fúj a (noir)szél: Vezér (Wilson Fisk / Kingpin) mesterkedéseinek köszönhetően dimenziókapu nyílik a város közepén, amin áthuppan pár hálószövő, köztük egy kiöregedett, meghízott Peter Parker, egy energiától kicsattanó Póknő (Spider-Gwen), de kapunk steampunkos, mangás, sőt, malackás verziót is a pókcsípte bandából. Utóbbiak szerencsére csak néhány működő poénig kapnak teret, a hangsúly Morales és a cinikus Parker összecsiszolódásán van (amit tessék a megismerkedésükkor szó szerint érteni egy bravúros akciószekvencia képében).

A képi világ pedig egyszerűen letaglózó: a már elkészült 3D-re rajzolt 2D-réteg képregényes hatást kölcsönöz, mindig zizeg-mozog valami, és a korábban már annyiszor használt osztott képernyő is működik. Mi több: tengernyi vizuális ötlet dúsítja a jeleneteket a verbális poénokon kívül, jól hozva a Chris Miller–Phil Lord páros őrületes stílusát (figyeld pl.  pókösztön ábrázolását, a hangulat-buborékokat vagy a színvilág kezelését). Apropó, alkotók: producerileg a csodagyerek-tandem itt lelhetett vigaszt a Star Wars-felsülés után (figyel is a vagányság rendesen), Lord pedig a sztoriba és a forgatókönyvbe is alaposan belemerült. A Sony animátorai meg tették a dolgukat, amiből az utóbbi évek legegyénibb látásmódú, legsziporkázóbb animációs filmje kerekedett – nem feltétlenül gyerekeknek. Merthogy azért van itt dráma bőven (mindjárt az elején egy elég sokkoló, és később is működik a fordulat-vető), s az írók a felnőtté válás klasszikus témája mellett az életközepi válság problémáját is boncolgatják. Nagy megfejtéseket azért ne várj, a hangvétel végig könnyed (s amikor váltani akar, azt talán túl hirtelen teszi), s nem pazarol túl sok figyelmet a mellékkarakterekre (akik közül néhányan ezt, pl. a főgonosz és hősünk családja, meg is sínyli).

Lelkes védőbeszéd volna hát ez az írás a legújabb Pókember-mozi mellett, amely minden figyelmet tényleg meg is érdemel, s még némi szív is szorult belé, de nekem az egész nagyon millenniumi: pörög-forog, túlreflektált és minden kicsit instant benne, mint a zacskós kávé. De erről nem ő tehet, én öregszem. Viszont adom: a Pókverzumnál nem láttam innovatívabb, ügyesebb és kerekebb Pókember-inkarnációt a mozivásznon (igen, még Tom Holland-et és az MCU-t is lekörözi). És ez nagy szó egy olyan stúdiótól, amely kétszer szúrta el példásan legnagyobb aranytojást tojó háziállatát. Érdemes megbecsülni – és nem szabad kihagyni.

Egy komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *