0

Röviden: A Manderley-ház asszonya (2020) / Enola Holmes / A hazugság színe

írta Nikodémus

A Manderley-ház asszonya (Rebecca, 2020) – Naiv, fiatal társalkodónő (Lily James) botlik bele egy jóképű, cinikus arisztokratába (Armie Hammer), szikra lobban, s a szerelmesek már hagynák is el a napfényes Monte Carlót, hogy a férj angliai birtoka felé vegyék az irányt. A mézeshetek azonban gyorsan elmúlnak, amikor a friss feleség szembesül az ódon kastély megannyi nyugtalanító rejtélyével, élükön a házvezetőnővel (Kristin Scott Thomas), aki hűvös tekintettel sugározza hősnőnk felé, semmi keresnivalója nincs a nagyurak között. Nagy bátorság volt Ben Wheatleyről és a Netflixtől, hogy Daphne Du Maurier regényének adaptálásával egy Alfred Hitchcock ellenére is megpróbálkoztak. Nem csoda, hogy a dolog csak félig-meddig sikerült, és ez leginkább a forgatókönyvnek köszönhető. Eleinte jól adagolja az információkat, Monte Carlo álomszerű, instagram-esztétikát sugalló képei pedig gyönyörűek. Aztán megérkezünk Manderley-be, és minden kissé zavarosság válik. Az alkotók vissza akartak térni a regény építkezéséhez, ám közben alaposan eltolták a hangsúlyokat a női szereplők javára. Kristin Scott Thomas játszva megbirkózik a feladattal (részéről nagyjából elég annyi, hogy hidegen néz, és egyből megfagy bennünk a vér), Lily James azonban nem képes kinőni kamaszos báját; amikor érett, okos asszonyként kellene férje mellett állnia, az láthatóan nem megy neki. A film egyébként stílusos, elegáns, csak épp a lényeg hiányzik belőle: a fellebbenő fátyol alól lassan, fenyegetően előkúszó sötét rettenet. Nem vagyok biztos benne, hogy volt-e értelme az újraforgatásnak.

Enola Holmes – Hogy hogy nem, a Holmes-legendárium most egy hugicával bővül: a Stranger Things üdvöskéje (Millie Bobby Brown) mellé pedig Superman (Henry Cavill) száll be a címszerepben. A miliő remek, a ráköltött pénz látszik, és az alaphelyzet is ígéretes: a sajátos elvek szerint nevelt Enola édesanyja (Helena Bonham Carter) hirtelen eltűnik, a zavarodott lányt pedig Mycroft (Sam Claflin) magániskolába küldené, hogy “megtanuljon végre viselkedni.” A dologból persze szökés lesz, ám gyorsan kiderül, hogy a számtalan kalandon átbukdácsoló (s mindezt a kamerának idegesítően kommentáló) főhősnő nem (csak) drága szülőjét, sokkal inkább önmagát keresi. A rejtély meglehetősen egyszerű (szinte buta), a cselekmény szövése nem túl rafkós (finoman szólva), s a játékidő derekánál legkésőbb a néző is rájön, sokkal inkább lájtosra vett kamaszmozit lát, semmint felnőttes krimit. Nem volna ezzel baj, csakhogy az egész film tempója borzasztóan egyenetlen, s közben olyan történelmietlenségeket enged meg magának, amik láttán még a kisiskolás is felhúzza a szemöldökét. Cavill Sherlock-ként elegánsan visszafogja magát (lehet, szóltak neki, hogy ne homályosítsa el az új sztárt), Claflin ügyesen hozza a genyó bátyót, Brown pedig igyekszik becsülettel. Az Enola Holmes meglehetősen szájbarágósan adja át (egyébként megszívlelendő) üzenetét, nagy felkiáltójelek és váratlan hangnemváltások közepette, kár érte.

A hazugság színe (The Burnt Oragne Heresy) – Három filmünk közül ez érkezett talán a legkisebb csinnadrattával (pedig mozibemutatót is megért), mégis vita nélkül ez a legemlékezetesebb darab a felhozatalból. Igaz, Giuseppe Capotondi rendezőnek alapos rutinja van a sötétbe forduló romantikus thrillerek dirigálásában. Most sem okoz csalódást: egy zseniális monológgal nyit, amely egy önelégült művészet-kritikus (Claes Bang) szájából hangzik el. Megvetés, sznobizmus és mélységes kiábrándultság sugárzik emberünkből, ám az elegancia felkelti egy vonzó nő (Elizabeth Debicki) érdeklődését. Gyorsan egymáséi lesznek (erről intim közeliket kapunk), és anélkül, hogy túl sokat ismerkednének egymással, spontán meghívást kapnak egy dúsgazdag mecénás (Mick Jagger) fényűző birtokára. Ott azonban egy eléggé bizarr ajánlat várja őket, majd egymás után kapják a kellemetlen meglepetéseket. Capotondi kiválóan érzékelteti már az első jelenettől kezdve, hogy főhősünkkel (és a nő vele kibontakozó kapcsolatával) valami nem stimmel, s tulajdonképpen mindvégig az ő saját élethazugságával való küzdelmét figyeljük, miközben elgondolkodhatunk a művészet és az igazság viszonyáról, a alkotás értelméről és értelmetlenségéről és arról, milyen érzés egy életen át a partvonalon állni, majd ebből alantas hasznot húzni. Ravaszul sötét ez a film, láthatatlanul fonja köréd csápjait, a hepiend pedig elmarad – ahogy az életben is szokott történni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *