FilmDROID írta Nikodémus
A Manderley-ház asszonya (Rebecca, 2020) – Naiv, fiatal társalkodónő (Lily James) botlik bele egy jóképű, cinikus arisztokratába (Armie Hammer), szikra lobban, s a szerelmesek már hagynák is el a napfényes Monte Carlót, hogy a férj angliai birtoka felé vegyék az irányt. A mézeshetek azonban gyorsan elmúlnak, amikor a friss feleség szembesül az ódon kastély megannyi nyugtalanító rejtélyével, élükön a házvezetőnővel (Kristin Scott Thomas), aki hűvös tekintettel sugározza hősnőnk felé, semmi keresnivalója nincs a nagyurak között. Nagy bátorság volt Ben Wheatleyről és a Netflixtől, hogy Daphne Du Maurier regényének adaptálásával egy Alfred Hitchcock ellenére is megpróbálkoztak. Nem csoda, hogy a dolog csak félig-meddig sikerült, és ez leginkább a forgatókönyvnek köszönhető. Eleinte jól adagolja az információkat, Monte Carlo álomszerű, instagram-esztétikát sugalló képei pedig gyönyörűek. Aztán megérkezünk Manderley-be, és minden kissé zavarossá válik. Az alkotók vissza akartak térni a regény építkezéséhez, ám közben alaposan eltolták a hangsúlyokat a női szereplők javára. Kristin Scott Thomas játszva megbirkózik a feladattal (részéről nagyjából elég annyi, hogy hidegen néz, és egyből megfagy bennünk a vér), Lily James azonban nem képes kinőni kamaszos báját; amikor érett, okos asszonyként kellene férje mellett állnia, az láthatóan nem megy neki. A film egyébként stílusos, elegáns, csak épp a lényeg hiányzik belőle: a fellebbenő fátyol alól lassan, fenyegetően előkúszó sötét rettenet. Nem vagyok biztos benne, hogy volt-e értelme az újraforgatásnak.