0

Nincs idő meghalni (No Time To Die)

írta Nikodémus

Ez konkrétan a két évvel ezelőtti plakát.
Nem sikerült megfelelő minőségben frissebbet találnom…

James Bond prémiumtermék. Az öltönyök, az órák, a csinos nők, az Aston Martinok mindezt csupán erősítik, így hát komoly óvatosságra van szükségük a producereknek, hogy ne telítsék a piacot. Míg a kezdetekkor csaknem minden moziszezonra jutott Bond-film, mostanság egyre nőnek a premiereket övező távolságok. A Nincs idő meghalni kétszeresen is rosszul járt: Daniel Craig vonakodása és a produceri problémák mellé a koronavírus is felzárkózott. No de megérte-e a mindösszesen hat évnyi várakozás? Lássuk hát, mire jutott végül Craig deklaráltan utolsó Bond-szerepében!

Itália festői tájain járunk, a szerelem földjén. Itt él mostanság a világ legrettegettebb titkosügynöke, mégpedig békés boldogságban Madeleine-nel (Léa Seydoux). Úgy tűnik, betartotta ígéretét, és tényleg nyugdíjba vonult. Huszonnégy film tapasztalatával felvértezve mi persze tudjuk, nem sokáig fog ez tartani, és egy apró kis robbantásocska elég ahhoz, hogy súlyosan hősünk súlyosan traumatizált lelkében újra felébredjen a gyanú: valaki figyeli. Hozzájön ehhez a régi haver, Felix Leiter (Jeffrey Wright) invitálása, miszerint egy egyszerű ügyet kéne közösen megoldani, Bond pedig csakhamar az események középpontjában találja magát, és összeakad régi kenyéradójával is. Az MI6-nél persze már más idők járnak: lemondtak már rég térképről eltűnt ügynökükről, a 007-es státuszt pedig egy fekete nő, Nomi (Lashana Lynch) birtokolja, aki ezt nem is rest minden adandó alkalommal pökhendien éreztetni. A világ eközben újra veszélybe kerül, a nemzetközi hatalmak tehetetlenek, M (Ralph Fiennes) dolgát pedig cégen belüli konfliktus nehezíti, satöbbi, ismeritek.

Aki követi a Bond-franchise újkori darabjait, tudja, hogy a Craig-es éra több vonatkozásban is újragondolta a főhős figuráját, egyrészt átélhető karaktert és kidolgozható drámai élt adva neki, másrészt többé-kevésbé koherens történetet szőtt köréje. Márpedig ha volt kezdet (Casino Royale), volt jellemfejlődés (A Quantum csendje, Skyfall), volt belebegtetett búcsú (Spectre), akkor el kell jönnie a végnek is. Cary Fukunaga rendező (Jane Eyre, A törvény nevében, Beasts Of No Nation) és a Broccoli-Wilson producerpáros nem hagyott kétséget afelől, hogy a friss filmet Daniel Craig nagyszabású elbúcsúztatására szánják. Egyszerűen minden ennek ágyaz meg: a 2006-os indulásra visszautaló jelek, a történet hiányzó szálainak összekötögetése, a hangsúlyosan visszatérő szerelem/boldogság-téma és (ebből következően) a szokásosnál jóval erősebb melodrámai hangvétel. Bond még egyszer utoljára jó alaposan szembenéz múltjának sötét foltjaival, megbánja eddig elkövetett botlásait, számot vet életével és összességében stílusosan búcsúzik – tényleg lelép a színről, de erről többet SPOILER miatt nem mondhatok. Fukunaga szépen adagolja a cselekmény fordulatait, amelyek szinte mind hősünk alakjának kidomborítását szolgálják. Ennek kissé áldozatul esik a dramaturgia (pár hajtűkanyar furcsának hat a cselekményben), és az akciók sem ígérnek falrengető újdonságot (persze azért kiválóak, főleg a ködös erdőben lezavart SUV-os fogócska) – aki a szokásos Bond-formulára vágyik az bizony rendesen vakarhatja a fejét néhány megoldás láttán.

A színészgárdára nem lehet különösebb panasz, annál inkább vásznon töltött játékidejükre: M, Moneypenny (Naomie Harris) és Tanner (Rory Kinnear) nem több, mint cselekményt előrelendítő eszköz, Q (Ben Wishaw) alig szerepel többet náluk, Ana de Armas feltűnése a kubai ügynök szerepében üdítő, Lashana Lynch sokat ígérő figurájával azonban elbánik a film: az egyik pillanatban még arrogáns ügynök nem képes Bond valódi (szakmai) partnerévé nőni, jellemfejlődése pedig elsietett.

Christoph Waltz már ez előző filmnek is az egyik leggyengébb pontja volt, Léa Seydoux pedig nagy nekibuzdulással zokog (bizony kell neki párszor), ám még mindig nehezen hisszük el neki, hogy ő jelentené a megváltást gyötört lelkű főhősünk számára. Hogy mennyire Craigre építettek mindent, annak legfőbb bizonyítéka a főgonosz (filmbéli nevét nem vagyok hajlandó leírni, annyira nevetséges) figurája: Rami Malek az ígéretes horror-belépő után sajnos csak a hetvenes évek mulatságos tucatgonoszait tudja felidézni tágra nyílt szemeivel és hidegrázósnak szánt suttogásával.

Craig viszont él a lehetőséggel, és egy szokatlan, de minden ízében végiggondolt, drámai erejű alakítást nyújt. Férfiasságából mit sem veszítve mutatja be gyengéd(ebb)ik oldalát; ezúttal tényleg érezhető az elmúlt négy film alatt  vállaira rakódott lelki-pszichikai teher súlya. Nem véletlen a premiert kísérő interjúk felszabadultság: belerakta minden erejét ebbe a szerepbe, és mos megkönnyebbülve búcsúzik. Nem feltétlenül rajta múlt, de ez önkéntelenül előhozta a James Bond-széria egyik alapvető önellentmondását: hiába minden újítás, mítoszrombolás és újrapozícionálás, a Skyfall végére mégis kénytelenek voltak eljutni az alkotók a klasszikus Bond-felállásig. A rémunalmas Spectre kudarcát meglátásom szerint ez már erősen befolyásolta, és itt is hat: jönnek a régi-régi Bond-klisék (csajok, kütyük, luxusfétis, banálisan egyszerű cselekmény, excentrikus főgonosz, scifi-hadiszállás, monologizálás). Fukunaga megpróbálja ezeket élettel megtölteni, néhol sikerül (az a monológ Craig szájából…), néhol nagyon nem (már megint egy rakétasiló…). Az ihletadó források lekövethetőek (A sötét lovag, Mission: Impossible – Utóhatás), a játékidő picit sok (20 percet simán ki lehetne vágni), Hans Zimmer gyakorlatilag reciklálja a saját Batman-score-ját (az egyezés itt-ott bántóan nyilvánvaló), a finálé amolyan hollywoodiasan túlhúzott, de Craig érdekében mindez megbocsátható.

Ha némi idő elteltével más érdeme nem is marad a Nincs idő meghalni-nak, azt mindenképpen a javára írom, hogy grandiózus és megérdemelt búcsút kanyarított minden idők legárnyaltabb James Bondjának. A Craig-éra pedig nem kevesebbel büszkélkedhet, miszerint engedte hősének, hogy szupergyors sportkocsik, vodka-martinik és kellemes női dekoltázsok helyett saját lelkének nyugtalanítóan szürke mélységeibe tekintsen. Kíváncsian várom, mit hoz a folytatás – mert folytatás az lesz, ide a vodka-martinimet rá.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *