A keresés / Beasts Of No Nation

írta Nikodémus

Drónvezérelt videójáték-öldöklések bizsergető akciózenére vágva, kellemesen kerek tudósításokba csomagolva – ez jutott a mi generációnknak a háború élményéből. S míg az élő egyenesben közvetített helyi konfliktusok borzalmaitól érzelmileg, az instant szakértői álláspontok és nagyhatalmi érdekek szövevényétől pedig intellektuálisan tompulunk el ebben a média-túladagolásban, rég elfelejtettük, hogy a mozgóképnek még lehet felrázó, katartikus hatása. A tavaly év végén bemutatott A keresés (The Search) és a Beasts Of No Nation (magyarul Hontalan bestiák) márpedig erre a nehéz feladatra vállalkozik: hogy megdöbbentsen minket.

Előbbi rendezőjét, Michel Hazanavicius-t gyorsan elérte a siker: a rendező két franciásan könnyed James Bond-paródia után öt éve Oscar-díjat nyert az Ó-Hollywood dicsőségét nosztalgikus bájjal megéneklő Némafilmesért. Az elismerés birtokában szinte bármit megrendezhetett volna, ő azonban dédelgetett történetét szerette volna vászonra vinni, melynek hangvétele radikálisan elüt addigi bohókás műfaji játszadozásaitól. A keresés egyenesen sokkoló képsorokkal nyit: egy orosz kiskatona próbálgatja frissen szerzett kameráját egy szétlőtt faluban, majd megörökíti, ahogy szórakozó társai lemészárolnak egy ártatlan helyi családot. A jelenetet a szülői ház ablakából néma rettegésben végignéző kisfiú (Abdul Khalim Mamutsiev) kisöccsét felkarolva azonnal elmenekül, mígnem egy nemzetközi szervezet munkatársába (Bérénice Bejo) botlik. Az egyedülálló nő párfogásába veszi Hadji-t, s miközben egymás megszelídítésének stációit figyeljük, képet kapunk a második csecsen háború könyörtelenségéről. Hazanavicious szépen bánik a képekkel: egy-egy lényeglátó beállítás többet mond el az öldöklés iszonyatáról, az orosz vezetés nagyhatalmi mániájáról, a nagyhatalmak közönyéről vagy a nemzetközi segélyszervezetek tehetetlenségéről, mint tucatnyi, amúgy is kissé közhelyesre sikeredett párbeszéd. A Fred Zimmermann hasonló című 1948-as klasszikusát és a Valahol Európában-t egyaránt megidéző, megrázóan aktuális történet mozaikdarabkái az utolsó pillanatban állnak össze, figyelmeztetve: az orosz medve felébredt, és újra itt dörömböl Európa ajtaján.

Egy másik kontinensre, Afrikába kalauzol Cary Fukunaga, aki egy kiváló kosztümös adaptáció (Jane Eyre) és egy kultikus sorozatsiker (True Detective – A törvény nevében) után szintén új utakat keresett, mind filmjének hangütésében, mind annak forgalmazásában. A Beasts Of No Nation ugyanis az első olyan díjesélyes film, melynek premierjére (és elsődleges terjesztésére) nem mozikban, hanem egy internetes tartalomszolgáltató csatornán került sor. Az afrikai gyermekkatonaság témája tálcán kínálja a felszínesen ellágyuló melodráma csapdáját, Fukunaga azonban szikár, kőkemény filmet rendezett a családját elveszítő, majd egy karizmatikus szabadcsapat-parancsnok (Idris Elba) befolyása alá kerülő Agu (Abraham Attah) sorsáról, olyannyira, hogy a történet maga egy idő után már el is veszti érdekességét. Helyette felperzselt falvakat, számolatlan hullákat, keresztül-kasul pusztított, mégis vadregényes tájat, dorbézoló hadurakat és egyre fásultabb arcokat látunk – tönkretett életek ezreit, akiken még a lelkiismeret-furdalásból helyi gyermekotthonokat felállító Európa sem tud segíteni. Ezek a gyerekek ugyanis azt a földi poklot élték át, ahonnan nincs menekvés, hiába új élet, finom ebéd, tanulás, szerető gondozók. A dzsungel visszavárja őket.

Az elme széthasad, a szív megtörik, és egyetlen traumatikus pillanat ismétlődik vigasz nélkül: ez a háborúviselt emberlét végstádiuma, s ez a kiúttalan, halálváró őrület tombol Michel Hazanavicious és Cary Fukunaga filmjében. Irgalom atyja, ne hagyj el.

(Megjelent: Új Ember, 2016. január)