Jane Eyre / Üvöltő szelek (2011)

írta Nikodémus

A szerelem nem csupán vak és süket – ijesztő is.

Minden második-harmadik generáció szükségét érzi annak, hogy a maga számára újrafogalmazza az örök sztorikat. A regényklasszikusok újraértelmezésének pedig igenis megvan a maga értelme, még akkor is, ha esetenként irodalomtanári hévvel tiltakozunk a kötelező olvasmányok képeskönyvesítése ellen. Hogy egy filmadaptáció silányítja-e a gyermekolvasó nyiladozó fantáziáját vagy sem, nem tisztem eldönteni, új minőség úgyis csak akkor születik, ha a szavakat valóban sikerül képekké formálni – átvinni egy másik műfaj határán. Az egyaránt négy éve készült Jane Eyre és Üvöltő szelek kiváló bizonyíték erre.

A viktoriánus kor szépelgő közegében mindkét regény bombaként robbant szókimondásával, s a friss adaptációk két rendezőjének ugyanez lehetett a célja (vegyítve a mostanság szintén divatos „vissza a gyökerekhez!” törekvéssel), noha filmjük sikerének érdekében több szempontból is ellentétes döntéseket hoztak. A mindössze harmincöt éves Cary Fukunaga fiatalos lendülettel nyúlt Charlotte Brontë regényéhez, s elsőként megszabadította annak minden terjengősségétől. Az alapjában véve lineáris történetet párhuzamos idősíkokkal, a mélyben tomboló érzelmek visszafogott ábrázolását pedig feltörekvő, tehetséges színészekkel oldotta meg. A forgatókönyv arányos és pontos, párhuzamosan futó szálai új szempontokat tárnak fel a történetben, Mia Wasikowska és Michael Fassbender pedig kitűnő párost alkotnak. Előbbi egyszerre nőies és kislányos játékával szépen érzékelteti a főszereplő ellentmondásosságát, utóbbiról pedig már első pillantásra is elhisszük, hogy egy vén, megkeseredett arisztokrata, pedig egyidős a rendezővel. Elfojtott vágyak, mélyben lappangó szörnyű titkok tapintható feszültsége teszi hű, és egyúttal emlékezetes adaptációvá Cary Fukunaga filmjét.

Andrea Arnold azonban még mélyebbre merül a testvér, Emily Brontë Üvöltő szelek című művében. Neki nem elég a kimért színészet: létezést akar kamerája előtt, nem játékot – amatőr szereplőket választ. Neki nem elég az eredeti mű dialógusainak megritkítása sem: filmjében alig hangzik el néhány szó – beszélnek helyette a tettek, mégpedig sokkoló brutalitással. Az Üvöltő szelek ugyanis a tomboló ösztönökről szól, szemben a Jane Eyre történetét mozgató elfojtásokkal. A képet Yorkshire kopár tájai, a hangsávot folyamatos szélzúgás uralja. A szereplők alantas munkával, fekete sárban taposva, állatok módjára élnek – egy-egy elharapott káromkodás jelzi csak, hogy emberi lényeket látunk. Andrea Arnold filmje tehát formanyelvi szempontból sem könnyű, ám ő tovább nehezíti dolgunkat: a megaláztatásban részesülő főhőssel nem tudunk szimpatizálni, mivel amikor teheti, maga is ugyanúgy pusztít, mint elnyomói. Az alkotás igazi erőssége ez a – jobbára az első órára jellemző – kőkemény kompromisszum-mentesség. Az Üvöltő szelek gyerekhősei itt durva közegben nevelkedő parasztok, akiket remegő, el-elbolyongó kézikamerával követ az operatőr. Az eredetiben sok-sok visszautalással fűszerezett, összetett narratíva itt egyenes vonalúvá simul, s épp a film derekán történik egy olyan váltás, amely után lankadni kezd az addig szokatlan sodrású őserő. A várt drámai csúcspont kissé elsikkad, ám még napokkal a megtekintés után is előbukkannak fejünkben a film hipnotikus képei.

Andrea Arnoldnak szinte maradéktalanul sikerül, hogy valódi filmmé tegye az irodalmat, ám Cary Fukunagának sincs oka szégyenkezésre. Mindketten a fiatalok radikalitásával kezelték alapanyagukat, s fütyülve a korábbi adaptációk konvencióira, elkészítették saját generációjuk értelmezését.

(Megjelent: A Szív, 2012. szeptember)