Alapítvány (Foundation) – 1-3. rész

írta Nikodémus

Hét évtizedet kellett várni rá, de eljött ez a pillanat is: prémium-minőségűnek szánt mozgókép készül a hard-scifi atyjának remekművéből. Isaac Asimov Alapítványát sokan tartják megfilmesíthetetlennek, többek között azért, mert nem áll másból, mint emberek beszélgetés közbeni filozofálásáról (miközben a cselekmény nagyja narratíván kívül történik), merész vállalás volt tehát az Apple TV+-tól, hogy Roland Emmerich, majd Jonathan Nolan magára hagyott projektjét David S. Goyerrel vegye fel. Ha utóbbi úriemberrel kapcsolatban félelmeid támadnak, nem vagy egyedül, ám a megvalósult sorozat potenciálja eddig meglehetősen biztató.

Azért egy dolgot gyorsan szögezzünk le: el kell felejteni a regényt. Tényleg, az összes könyvrajongót kérem, kímélje meg magát egy nagy, hosszan tartó dührohamtól, ugyanis az alkotók úgy döntöttek, változtatással próbálják megoldani a megfilmesíthetetlenség problémáját. Ó egek! Komolyra fordítva: ha azt hisszük, egy fejezetenként emberöltőnyiket ugrándozó első regényt majd betűhíven fog adaptálni egy húzósorozatra (pontosabban előfizetőkre) vágyó streaming-óriás, naivabbak vagyunk, mint Gaal Dornick és az ő tágra nyílt pupillája. Az igazi kérdés inkább az, sikerült-e a regénytrilógia gondolatiságát és hangulatát átmenteni a vászonra? Az első három rész alapján úgy tűnik, igen.

A távoli jövőben járunk: 12 000 éve áll fenn a Galaktikus Birodalom, békét teremtve az ismert univerzumban. A császár (illetve három alakmása) élvezi a nép szeretetét, prosperitás és nyugalom mindenhol. Ám van egy tudós, Hari Seldon (Jared Harris), aki azt állítja, hogy pszichohistória-elméletével képes bizonyos állításokat tenni a birodalom jövőjére vonatkozóan. Ez a jövő pedig Seldon meglátása szerint igen borús: az ismert társadalmi rend hanyatlik, s hamarosan ránk omlik zavargások, háborúk, pusztítás képében, amelyet egy 30 000 évig tartó barbár korszak követ. Seldon javaslata (mely teljes valójában egy bírósági tárgyaláson hangzik el), hogy az emberi tudás szisztematikus átmentésével rövidítsük le az átmenetet 1000 évnyire, hogy a következő civilizációnak ne kelljen újra feltalálnia a kereket.

Szó se róla, a Rupert Sanders által rendezett első két rész próbálkozik becsülettel, hogy felérjen forrásanyagához: ugrál az időben (stílusosan teszi), egy mellékszereplőn keresztül vezet be világába (helló, Dornick), elképesztő látványt épít (és érzékeltet), és nekiáll, hogy a sakktáblára feltett karaktereknek valahogy mélységet is adjon. Mivel maga Asimov sem volt a jellemábrázolás mestere, a sorozat relatív kudarcát nem érdemes az íróknál keresni – egyébként is, kulcsszereplőink viszonylag gyorsan kilépnek a cselekményből (ne higgy a trailereknek). Jared Harris remek (arról pedig nem tehet, hogy a 2. rész végefelé kapott egy émelyítően giccses monológot), Lee Pace szintén (s jó ötlet a hármas klóncsászár-kormányzás), az igazi meglepetés azonban Lou Llobell, aki egyszerre hozza a megszeppent kislányt és sokra hivatott fiatal tudóst, aki egy olyan világból érkezik, ahol szinte csak megaláztatásban és üldöztetésben volt része.

Vele indulunk felfedezni az Alapítvány világát, elsősorban Trantort. Sanders tudja, hogy a súlytalan CGI-n kívül valódi díszletekkel és kamerával is lehet grandiózusságot hangsúlyozni; a birodalom főbolygója bizony lenyűgöző csillaghidastul, könyvtárastul, freskóstul, tróntermestül. És igen, sikerült elkapni a hangulatot is: a 3. rész aranybarna bágyadtságában ott remeg a keserű felismerés, hogy talán tényleg el fog múlni minden, amit egyébként – legyünk bár pórnép vagy épp az uralkodó – öröknek hittünk. Ott van az egzisztenciális ernyedtség zsibbasztó érzése: a közönyös felejtésé, a cél nélküli bolyongásé. És sokként hat az első terrortámadás, a belőle fakadó tanácstalanság és az erőszak eszkalálódásának elkerülhetetlensége.

Néhány kompromisszumot viszont meg kellett hozni a kereskedelmi siker érdekében: ennek tulajdonítom a drága játékidőt buzgón emésztő, fölösleges romantikázást, néhány érthetetlen módon bedobott ötletet (Öszvér, Daneel), illetve a regény gondolati magjának oly mértékű leegyszerűsítését, hogy az már szinte blaszfémia a regényekkel szemben. A fő támpontokat azért meghagyták, de csak amolyan kiindulásként, egyrészt hogy kezdhessenek valamit velük később (nyolc évadról álmodnak a készítők…), másrészt hogy a figyelmes néző eljátszadozhasson kicsit néhány asszociációval. Mi van, ha mi is egy lassan széttöredező, hanyatló társadalomban élünk? Mit fogunk utódainkra hagyni, s ők miképp fognak emlékezni ránk? (ha egyáltalán…) Ha Istent letaszítottuk trónjáról, van-e valamilyen szándékokat, tetteket, folyamatokat összefogó nagy vezérelv, amit követ a világ? Jó-e az nekünk, ha valamilyen csoda folytán bekukkanthatunk a saját jövőnkbe?

Asimov vékony kötetekbe szorította nagyszabású vízióját arról, miképp viselkedhet egy olyan társadalom, amely megérzi, hogy napjai (kozmikus értelemben) meg vannak számlálva. A távlat szédítő, a felmerülő kérdések rémisztőek, a levont következtetések fenyegetőek. Mégis, sikerül magunkat abba az illúzióba ringatni, hogy mindez majd a távoli jövő emberének problémája lesz. Ám erről szó sincs, és ezt a sorozat dicséretes visszafogottsággal hozza tudomásunkra. Nem utalgat klímaparára, sem valamilyen közelgő kataklizmára, egyszerűen csak érezteti, hogy változtatni kell. S ha nem is mindenki tudja megtenni, van pár elszánt telepes, akik hóban-fagyban építenek lassan valamit, amiről most még homályos elképzeléseik vannak, de tudják, egyszer majd túlnövi őket. S hogy éden lesz-e vagy falanszter? Párszáz oldallal és néhány évaddal később talán megtudjuk.