Sebzetten is csőre töltve

A James Bond-mitológia színe és fonákja

írta Nikodémus

Megnyerő vonások és atletikus mozgás, elegáns zakó és méregdrága luxus, nyaktörő akciók és pikáns kalandok – ez mind James Bond, ahogyan a nagyvászonról ismerjük. Ötvenkilenc év és huszonnégy egészestés mozifilm formálta popkulturális ikonná a világmentő brit titkosügynök alakját (menetközben pedig sikerült feltalálni az akciófilm műfaját és a franchise-formátumot), melynek lényege a változó korszellem hatására épp mostanság alakul át végleg. Hogy mivé és hogyan, azt a héten mozikba kerülő legújabb küldetésből (Nincs idő meghalni) megtudhatjuk, ám az eddigi életmű alapján mégis érdemes közelebbről is megvizsgálni a Bond-mitológia színét és fonákját.

Kellemesen korszerűtlen

Sokunk kedvelt titkosügynöke úgy kezdte mozis pályafutását, hogy elkésett. Ian Fleming kémregényeit jórészt a II. világháború és a világra atomparanoiával ráköszöntő kétpólusú világrend inspirálta, ám mire a figura elért a nagyvászonra, már a jóval lazább hatvanas éveket írtuk. Bond vizuális ikonográfiája – a hanyag elegancia, a feltűnő műveltség, a márkafétis és a könnyed női kalandok – a korabeli brit átlagpolgár vágyott önképét testesítette meg: a gyarmatvesztésbe beleroppant birodalomnak szüksége volt egy karakterre, akiről elhiheti, hogy egymaga lesz úrrá a világ összes baján, hűen szolgálja királynőjét, s a végén a hősnő is a karjaiba hullik. James Bond szexuális vonzereje univerzális, férfiassága megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor sohasem látjuk vérezni, tévedni vagy kudarcot vallani. Ez a már önmagában is irreális jellemrajz vígjátéki elemekkel, feltűnő (olykor bántó) macsósággal és a scifibe illő technikai kütyükkel már a filmek első évtizedében az önparódia határáig vitte a sorozatot.

Az alkotók tehát a részletekre kezdtek koncentrálni: a szép nők, a luxustárgyak és a kimunkált akciójelenetek felvonultatására, feledtetve a tényt, hogy a központi szereplő nem több egy üres maszknál. Hiába mutatkozik be rendre a saját nevén, James Bond múltjáról, élettörténetéről vagy gondolkodásáról szinte sosem tudunk meg semmit. Épp ezért bármikor lecserélhető: Sean Connery nyers faragatlansága, George Lazenby fanyar mosolya, Roger Moore felszínes szellemeskedése, Timothy Dalton csöndes vívódása vagy Pierce Brosnan fölényes eleganciája csupán üres manír – őket figyelve nem kapunk kedvet, hogy jobban megismerjük a mögöttük rejlő embert. A kellemes eszképizmus természetesen kitermelte a maga széles rajongótáborát (hiszen könnyű lelkesedni az egzotikus helyszínekért vagy a főhős ikonikus munkaeszközeiért), ám amikor 2002-ben bemutatták az 50 éves jubileumra szánt Halj meg máskor-t, Bond vészesen korszerűtlennek tűnt.

Új idők szava

Mégpedig egy másik, azonos monogrammal rendelkező akcióhős színrelépése miatt: Jason Bourne (Matt Damon) egy esőáztatta tengerparton ébred, fogalma sincs arról, hol van, ki ő és mit akar, ám arra gyorsan ráeszmél, hogy üldözik. Önfelfedezése és a nyomában loholók motivációinak megfejtése addig elképzelhetetlen realizmussal töltötte meg a kétezres évekre már alaposan kifáradó akciófilm műfaját. A Bourne-trilógia földközeli akciójeleneteivel, árnyalt jellemábrázolásával sokkal élesebben reflektált a 9/11 utáni nyugati világ kollektív szorongásaira, mint a múlt kulisszái előtt, parodisztikus főgonoszok mulatságos terveit meghiúsító papírmasé-Bond. A feladat tehát – engedve a már akkoriban is hódító reboot-divatnak – adott volt az alkotók számára: újraindítani a sorozatot és arcot adni őfelsége titkosügynökének.

James Bond alakjának árnyalására persze már korábban is történtek halvány kísérletek: főhősünket megházasították, majd csúnyán boldogtalanná tették (Őfelsége titkosszolgálatában, 1969), szembesítették elszabadult ügynöktársával (Aranyszem, 1995), próbára tették kapcsolatát közvetlen főnökével, M-mel (A világ nem elég, 1999), sőt, egyszer még észak-koreai fogolytáborba is száműzték (Halj meg máskor, 2002). Ezek azonban csak rövid epizódok voltak Bond dicsőséges előmenetelében, melyek nem voltak tartós hatással hősünk jellemére.

Fejezetek egy munkanaplóból

A másfél évtizede, 2006-ban bemutatott Casino Royale valódi fordulópont volt: James Bond (Daniel Craig) friss titkosügynökként épp megszerzi az akció közbeni gyilkolásra jogosító duplanullás státuszt, ezután pedig fájdalmas beavatások sorozata vár rá. Martin Campbell formabontó filmje (a rendező egyszer már újrafazonírozta a mitológiát) erős drámai felütéssel indít, thriller-elemekkel borzolja a nézőt, s bemutatja a fiatal, tapasztalatlan ügynököt, aki nem ökölharcban vagy fegyverhasználatban, hanem az összefüggések felismeréséhez szükséges logikát, illetve saját érzelmeit illetően bizonyul végzetesen gyengének. Miközben ugyanis gáncstalan diadalmenet helyett a pókerasztalnál (és az elegáns hotel lépcsőházában) küzd a túlélésért, szerelmes lesz partnernőjébe (Eva Green). Összekeveredik munka és magánélet, hősünk pedig tragikusan későn veszi észre, hogy mindvégig az orránál fogva vezették. A Casino Royale Bondja stílustalan és forrófejű, többször is megsérül, és a cselekmény egy pontján alaposan meg is kínozzák. Szerelmét elveszti, kilépne, de az ügynökségnél ragad, gyászát pedig hideg bosszúvágyba önti. Ez az első lecke.

Innentől a Bond-mozik egyetlen összefüggő történetet mesélnek, amit kihangsúlyoz az is, hogy a forgatási nehézségek miatt két évvel később épphogy elkészült A Quantum csendje szédítő akciónyitánya pontosan követi az előző film fináléját. Hősünk egy titokzatos, polipszerű ellenfél keresésére indul, Marc Forster szokatlan szabású filmjének lényege azonban épp az akciójelenetek között zajlik: Bond szűk, sötét terekben, komor hangulatban tépelődik bosszúhadjárata értelmén. Az ügynökségtől elszökik, előkerül a vodka-martini, s hiába a látványos robbantásokban kulmináló cselekmény, Bond rádöbben, munkájának hajtóereje nem lehet a bosszú, mert az mások mellett tönkreteszi őt magát is. Már csak egy feldolgozandó téma marad: főszereplőnk múltja.

A 2006-tól formálódó Bond-történetben idáig is történtek utalások arra, hogy Bond valódi személyiséggel való felruházását meg kell előznie a régi mítosz lerombolásának. Sam Mendes filmje, a 2012. novemberében mozikba került Skyfall figyelemreméltó eleganciával és precizitással végzi be ezt a feladatot. A rejtélyes, kitapinthatatlan ellenfél most háttérbe szorul, helyette kapunk egy, korábban az ügynökségnek dolgozó, személyes bosszútól fűtött gonosztevőt (Javier Bardem) – Bond korábbi alakmását. Hősünk már a nyitójelenetben veszélyes sebet kap, és akció közben eltűnik a színről. Munkaadója, M (Judi Dench) úgy hiszi, meghalt, s csak akkor tér vissza, amikor arról értesül, hogy az ügynökséget magát érte szörnyű támadás. A Skyfall elsősorban történeti összetettségével, ezernyi utalásával és a hőst újraformáló vállalásával emelkedik a sorozat többi alkotása fölé: lebontja Bond sebezhetetlenségének mítoszát, bemutatja összetett kapcsolatát főnökével (bizonyos értelemben M a film valódi főszereplője), s feldolgoztatja vele tragikus gyerekkorának traumáját. Mindezek szimbolikusan a finálé észak-skóciai ódon kastélyának terében sűrűsödnek össze: főszereplőnk itt nem csak történetbeli múltjával, hanem a Bond-filmek addigi vizuális ikonográfiájával is leszámol. Ügynöki manírjait leveti, lelki kötelékeitől megszabadul, s szilárd meggyőződéssel áll tovább a vártán. Mendes Christoper Nolan A sötét lovag című filmjére rímelő, nagyszabású dráma keretében elmélkedik arról, hogy a történelem nem ért véget: új fenyegetések bukkannak fel, a káosz rémülete itt dörömböl az ajtónkon, és bármilyen formában küzdjünk is ellene, mindig szükség lesz egy terepen mozgó ügynökre, aki meghúzza (vagy épp elengedi) a ravaszt. Bond mocskosan, véresen, sérülten, de véghezvitte küldetését: megérkezett a jelenkorba.

Élet és halál, globális megfigyelés és megfigyeltség témáját viszi tovább a 2015-ben bemutatott Spectre – A fantom visszatér, mely az előző film végén morális nyugvópontra jutott Bond figuráját szeretné megmozdítani, jórészt a hetvenes évek 007-es filmjeinek eszközeit használva. Hősünk ugyanis most tabula rasa: bármi írható rá. Elő is kerülnek újra a hivalkodóan egzotikus helyszínek, Bond csodaautót és szuperórát kap, s a korszellemre rímelve megint felbukkan egy titokzatos, háttérből irányító mindenható szupergonosz. Oberhausen (Christoph Waltz) azzal kérkedik, hogy a világ folyamatait a közösségi média algoritmusainak segítségével irányítja, s nem csak ripacskodásával, hanem végletes gondolkodásában is a régi Bond-mozik macskasimogató rosszfiúját mintázza. Figurája tehát újabb árnyék a múltból, ám Bondot nem érintik meg különösebben a történtek. Hősünk jellemfejlődésének újabb lépcsőfoka inkább az, hogy női társat kap maga mellé Madeleine (Léa Seydoux) személyében, aki a #MeToo-korszak jegyében könnyen megkapható cicababa helyett öntudatos szövetségesként segíti.

Keresd a nőt

Az előzetesek tanúsága szerint a legújabb filmben ő lesz a kulcsszereplő: ahogy a kortárs akcióthrillerben szokás, egy újabb sötét titok kipattanása körül forog majd a cselekmény. A többszöri forgatókönyv- és rendezőváltáson átesett, premierjét másfél éve halogató film bevallottan Daniel Craig utolsó Bond-szerepe: az előzmények ismeretében újabb meglepetésekre, valamint keserédes fináléra van kilátás – a történelem első (s vélhetően nem utolsó) sebzett Bond-karakterével.

(Megjelent: Új Ember, 2021. szeptember)