Röviden: Emma.

írta Nikodémus

Van egy széles (főként női) közönség, mely rajongásig tudja imádni Jane Austen munkásságát, és erre a filmipar is rég rájött: egyre-másra készülnek az adaptációk, újragondolások, amolyan könnyed lektűr-szellemben. Enyhén szólva nem tartozom a rajongók közé: a viktoriánus kor habos-babos képmutatása inkább taszít, mint érdekel. Épp ezért kíváncsian vártam, mi sül ki a legújabb (immár sokadik) Emma-adaptációból, melynek előzetese egészen szokatlan megközelítést ígért.

Emma (Anya Taylor-Joy) gazdag, fiatal kisasszonyként meglehetősen unatkozik, ezért folyton kisded játszmákat űz környezetével: bejárónőket, cselédlányokat emel barátnővé, férjet talál nekik, féltékenykedik és konspirál, folyton pletykál egy-egy jó parti lehetőségéről, ám neki magának esze ágában sincs megházasodni. Briliánsan elgondolt tervei egyszercsak elkezdenek összeomlani, és keserű leckék során át kénytelen megtanulni, hogy élettapasztalat és bölcsesség híján nem több, mint egy nagyszájú-kisszerű akarnok. Austen regényében mindezt bravúros, a korabeli társasági élet szinte minden vonatkozását felölelő mondatokba önti, s noha a tanulság egyszerű, műve mégis körképet ad a viktoriánus Anglia urainak meglehetősen különös viselkedéséről.

Mivel eddig jólfésült adaptációk készültek nagyvászonra, Autumn de Wilde elsőfilmes rendezőnőre az a feladat várt, meg tudja-e kicsit forgatni az unalomig ismert történetet. Jelentem, a film első órájában ez tökéletesen sikerült: Eleanor Catton akkurátus forgatókönyvéből egy pimaszul frivol, nézőjét percenként távolságtartásra figyelmeztető, ugyanakkor kuncogásra késztető film született. Nagyokat derülhetünk a szinte már parodisztikusan “wesandersonos” beállításokon, a mesterkélt látványvilágon, a vicces zenehasználaton, a csaknem slapstick-humoron (színészeink kiválóan komédiáznak) – ezek az elidegenítő effektusok mind azt üzenik: ne hidd el, amit látsz, gondolkozz! Kár, hogy az elegáns kritikusság a játékidő második felére kifullad, és átadja helyét a legközvetlenebb Austen-i sziruposságnak. Wilde rendezése stílusos, fanyar, és remek kommentárt fűz a milleniál-generáció pökhendi felsőbbrendűségéhez is, a finálét azonban sajnos elromanticizálja.