Röviden: A galaxis őrzői 3. / Dungeons & Dragons: Betyárbecsület / Ghosted

írta Nikodémus

A galaxis őrzői 3. (Guardians of the Galaxy vol. 3) – Nehéz volna megmondani, filmtörténeti távlatban hová kerül ez a különös, popkulturális hordalékból és sajátos vicceskedésből összeálló trilógia, de az biztos, hogy anno a Marvel (most pedig a Warner/DC) nagyon jól járt James Gunnal. A B-filmes Star Warsra belőtt hangvétel, az elcseszett előtörténettel büszkélkedő antihősök és a kreatívan fura űrdíszletek együtt megismételhetetlen koktélt alkottak, még úgy is, hogy azok minden összetevőjét láttuk már valahol. Ezúttal a csendes drámán van a hangsúly: megismerjük Mordály (avagy Repcsi – kicsit szerencsétlen, de érthető névváltoztatás a szinkronban) (Bradley Cooper) nem éppen felhőtlen gyerekkorát és azt az embert (?) (Chukwudi Iwuji), akinek révén olyan lett, amilyen. A tónus ezért kicsit komorabb (a beköszönés a Radiohead Creepjével indul!), az eugenika veszélyeit üres prédikálás helyett személyes tragédiákkal érzékelteti a film, és a poénkodás is egyszólamúbb (akciószitu közben megállnak a szereplők egymással civakodni azon, hogy ki mit és hogyan mondott az imént – ez legalább előfordul négyszer). Alaposan kijátssza az érzelmeket Gunn, de megérdemelten, hisz itt a búcsú ideje: jó időre elköszönünk a magányát menősködéssel kompenzáló Űrlordtól (Chris Pratt), a beteljesítetlen bosszúért (már nem) lihegő Draxtól (Dave Bautista), a morcos gépezetből anyafigurává váló Nebulától (Karen Gillan), az önálló karakterré nemesedő Mantistól (Pom Klementieff), a helyét alig találó új-Gamorától (Zoe Saldana), a beszélő fától (Vin Diesel) és a többiektől. Szép menet volt!

Dungeons & Dragons: Betyárbecsület (Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves) – Nem járnak jó idők manapság a könnyed fantasy-mesékre, ezért is volt nagy meglepetés, hogy a nyolcvanas évek (Stranger Things által is megidézett) kultjátékából ennyire jól sikerült filmadaptáció született. Pedig a hosszú évek óta stúdiók között hányódó tervezet nem tűnt túl ígéretesnek – egészen addig, míg kézbe nem vette az Éjszakai játék rendezőpárosa. Az alapsztori a szokásos: hősünk (Chris Pine) egy küldetés során elveszíti csapatát és családját, most pedig új bandát gyűjt maga köré, hogy mindkettőt visszaszerezhesse. Közben találkozik egy harcos vérű, aranyszívű amazonnal (Michelle Rodriguez), egy önbizalomhiánnyal küzdő varázslóval (Justice Smith), egy alakváltó druidával (Sophia Lillis) és egy annyira gáncstalan lovaggal, hogy az már-már röhejes (Regé-Jean Page). A forgatókönyv hihetetlen ötletességgel figurázza ki a szokásos fantasy-kliséket (konkrét játékmenet-elemeket felhasználva), és a direkt viccelődés is elsőrangú, különösen egy bizonyos temetői (!) jelenetben. A popkulturális utalások csillámpora csak díszítőelem a cselekményen (ahelyett, hogy elfoglalná annak helyét), a vizuális trükkök között meglepően sok a hagyományos, és az egésznek a tetején ott trónol imádnivalóan ripacs főgonoszként Hugh Grant. S úgy tűnik, a franchise-zá válás sem fenyegeti filmünket, mely eddig kritikai siker és anyagi bukás. Túl jó volt az előfogyasztott gyorskajához szokott amerikai nézőknek…

Ghosted – Hasonlóan elfeledett filmműfajt próbál felmelegíteni Dexter Fletcher (Bohém rapszódia félig, Rocketman), amikor humoros kémvígjátékot kanyarít két, frissen sztárrá vált főszereplője köré. Cole Turner (Chris Evans) kertészként (ezt ki hiszi el?…) egy piacozós napon megpillantja Sadie Rhodes-t (Ana de Armas), majd jól összekapnak az árun. A fellobbanó szikra (?) mégis elég ahhoz, hogy a srác elhívja randizni a lányt, amiből egy kellemes városnézés bontakozik ki, majd megígérik egymásnak, hogy mobilon tartják a kapcsolatot. Ám a lány nem válaszol semmilyen üzenetre, Cole pedig (életében először) Londonba utazik, hogy a végére járjon a dolognak. Nem sejti, hogy ez épp a dolgok eleje lesz, ezután ugyanis egy félelmetes sebességű akciózúzdában találja magát, oldalán a nem éppen megmentendő hölggyel. Utóbbiról ugyanis kiderül, hogy szupertitkos kormányügynök, és miközben durcis arccal kaszabolja a ráküldött zsoldosokat, próbálja elmagyarázni a férfinak, hogy ne legyen már az útjában. Az Amerika Kapitányként befutott Evans burleszk-botladozása kb. félóráig vicces, Armasszal közös civódásuk nagyjából ugyanennyi ideig érdekes, és hiába emlegeti mindenki a filmben, micsoda szexuális feszültség izzik kettejük között, én ebből semmit sem láttam a vásznon. A játékidő felétől átveszi az uralmat a film felett a kilencvenes-kétezres évek unásig ismert akcióvígjáték-dramaturgiája, s végül odáig egyszerűsödik a történet, hogy a gonosz bácsitól el kell szedni valamilyen tárgyat, és meg lesz mentve a világ. Na bumm.