A csendes lány (The Quiet Girl, 2022)

írta Nikodémus

Hollywood általában hatásos (öltözői vagy tárgyalótermi) beszédekkel, mámorító zenére összevágott dolgos hétköznapokkal és persze a végül megérdemelt sikerrel motivál. Ám itt van ez az apró film, amely úgy bújt el az idei Oscar-jelöltek között, mint főhőse az autó hátsó ülésén, mégis többet tanít nekünk az önfelülmúlásról, mint bármennyi hangzatos konyhabölcsesség. Colm Bairéad ír rendező filmje egy csendes lány rendhagyó nyaralásának történetét meséli el.

Cáit (Catherine Clinch) rémülten gubbaszt. Kint, az ablakon túl elsuhanó fák épp elvirágzottak, és súlyos illatokkal teli, termékeny nyarat ígérnek. Az időjárás azonban pocsék: esik az eső, szürke minden, és a lány sem egészen érti, hová tart vele az autó és miért. Anyja (Kate Nic Chonaonaigh) sietve pakolt össze neki, és türelmetlenül korholta: szedje már össze magát. Apja (Michael Patric) teljes csöndbe merülve vezeti a járgányt, rá se hederít. Mire megállnak egy háznál, kisüt a nap, Eibhlín nagynéni (Carrie Crowley) széles mosollyal és cirógató öleléssel fogadja. Ez jólesik neki, de még meg van szeppenve. A felnőttek váltanak néhány kurta mondatot: kiderül, hogy a nyarat itt, a rokonoknál fogja tölteni. Remélhetőleg jót tesz neki a friss levegő, a tanya. Egyetlen „köszönöm”, „vigyázz magadra” vagy „visszavárunk” nem hangzik el, az apa újra kocsiba vágja magát, és elhajt. Úgy tűnik, Cáit megint magára marad. Ezt az érzést már megszokta: szülei a rideg rendreutasításokon és a rendszertelenül elé lökött ételen kívül nem nagyon törődnek vele, így a lány – amint azt a nyitányból megtudjuk – többnyire egyedül rója a határ dimbes-dombos földútjait. Nagynénjének viszont első dolga, hogy szelíd türelemmel levetkőztesse, megfürdesse és új ruhát adjon rá. A szürkeség oszlani kezd: a rákövetkező napokban reggelivel, közös sütéssel, házkörüli munkával és nagy, jóleső sétákkal születik meg a bizalom. Cáit lassan megnyílik, és elkezdi viszontszeretni az idős házaspárt.

A csendes lány címéhez híven nem a nagy gesztusok filmje, másfél órás játékidejébe mégis belefér egy egész univerzum: a gyógyító szeretet világmindensége. A Claire Keegan Foster című kisregényéből készült forgatókönyv legfontosabb döntése, hogy radikálisan a gyermek nézőpontját érvényesíti. Nincs mindentudó narrátor, nincsenek helyzet-tisztázó párbeszédek, sem jellemárnyaló nagy cselekedetek: Cáit-tal mi sem egészen értjük a hol angolul, hol írül beszélő felnőtteket, ezen kívül rejtélyes az utazás is, viszont hívogatóan kalandos a tanya, a rokonok pedig egyszerűen csak kedvesek. Egy kicsi, asztalon hagyott keksz, egy újonnan vásárolt ruhácska vagy a postaládáig való játékos futás jelzi, ahogy a szeretet szövedéke épül.

S hogy ez a kapcsolat mennyire törékeny lehet, arra rögtön két, egymással összefüggő jelenet is rávilágít. Az első estén Eibhlín megnyugtatja Cáitot: ebben a házban nyugodtan kérdezzen, beszéljen, nem kell semmit sem elhallgatni. A házaspár valóban meg is osztja életét a lánnyal: együtt mennek dolgozni, ünnepelni, segíteni az idős szomszédnak – nincsenek titkok. Egy rosszindulatúan kotnyeleskedő falubelinek köszönhetően aztán fordul a kocka, és Cáit bizalma hirtelen meginog szerető rokonaiban. Mert ilyen a gyermeklélek: ahonnan törődést tapasztal, oda fordul teljes bizalmával. Bairéad pedig lenyűgöző visszafogottsággal építi a drámát: nem a külső események a fontosak, hanem az a döntő, ami a lány lelkében lejátszódik. A film ebből a szempontból is ellene megy az álomgyári szabvány-dramaturgiának: többször érezzük, ott lebeg főszereplőink feje felett valamilyen tragédia, ám az rendre elmarad. Sebaj, akad történés bőven, a szív regisztereiben: ahogy a róka mondja a kishercegnek Saint-Exupéry klasszikusában, a megszelídítés kölcsönös felelősséggel jár. Felmenthetetlen, kikerülhetetlen felelősséggel – ez a szeretet köteléke.

Apró gesztusokból, ráérős tempóban építkezik ugyan A csendes lány, ám mégsem finomkodik, amikor a 80-as évek Írországának megmutatásáról van szó. Kate McCullough operatőr kamerája határozott egyértelműséggel jelzi, hogy Cáit vér szerinti családja súlyosan elhanyagolja a lányt. Ennek oka elsősorban az apa felelőtlen életmódja, az anya pedig már rég belefáradt abba, hogy gyermekeinek rendezett nevelést nyújtson. Csendesen megfogalmazott, súlyos vád ez: lehetnének jó szülők, ám jellemgyengeségük miatt képtelenek érzelmi és anyagi biztonságot adni gyerekeiknek. Otthonuk befejezetlen, sártenger és eldobált tárgyak veszik körül, benn pedig rendetlenség és kosz. A film felvillantja az akkori ír társadalom általános szegénységét (évtizedekkel a kelta gazdasági csoda előtt járunk), ám nem ez a fő témája: a nyári rokonok háza nem sokkal mutatósabb egy szocialista országbeli otthonnál, ám a tanyasi életmód ellenére rend és tisztaság uralkodik benne.

Cáit újra az autó hátsó ülésén ül. Lelke tele a nyár különös emlékeivel és a bánattal, hogy immár véget ért a varázs. A fák árnyéka megnő a késő augusztusi, fátyolos napfényben, az új tanév megkezdődik, ő pedig visszakerül saját családjába. Az alkoholista, léha apa, az ingerült, sokadik gyermekét váró anya és a szeretethiányban szenvedő, folyton civakodó testvérek között újra csendes lánnyá válik. Hiszen fölösleges megosztania, mit élt át, úgysem értenék.

(Megjelent: A Szív, 2023. június)