Röviden: A mandalóri / Westworld

írta Nikodémus

A mandalóri (The Mandalorian) – 3. évad – Mivel az újabb SW-mozifilmek elég nehezen akarnak megszületni (nem csoda), a Disney úgy tűnik, felszállt a sorozatos vonalra, melynek eleje határozottan biztató volt, s a mundér becsületét megmenteni hivatott vezérszéria immár a 3. évadnál tart. Legalábbis epizódszámban, mert cselekményben egyre teszetoszább a láthatóan matinésra vett hangvételű A mandalóri. Rejtély helyett régről ismerős helyszínek, kaland helyett elérendő plot-pointok, élő-lélegző figurák helyett üresen kongó beskar-páncélok szegélyezik az utat, amit bejár sorozatunk. A első néhány rész kifejezetten kínos: miután (egy megkérdőjelezhető döntéssel) Grogu visszakerül Din Djarin (Pedro Pascal) társaságába, páncélosunk a mellékküldetés mellékküldetésével pepecsel epizódokon át (nem vicc!), feledve, hogy volna itt egy nagyobb tét is. Bo-Katan (Katee Sackhoff) belépésével azért részben felpörögnek az események, és a frissen verbuvált mando-különítmény nagy feladata szülőbolygójuk visszahódítása lesz. Ide teszünk néhány kirándulást (többek között egy szörnnyel fűszerezve – már megint), közben pedig Moff Gideon (Giancarlo Esposito) sem tétlenkedik. A végső összecsapás tulajdonképpen élvezetes, bár nem túl okosan megírt, és sajnos itt is befigyel a matiné-jelleg: egyszerűen egyetlen fontosabb szereplő sem áldozható fel a csatában, drámai súlyt adva az eseményeknek… Az évad végül a jól ismert western-klisével zárul (nem a naplementébe ellovaglóssal, a másikkal), de nem tudom, merre lehet érdemben továbbmenni ezután.

Westworld – 4. évad – A regényből készült mozifilm alapján íródott sorozatról, még ha hullámzó is volt eddig a minősége, bőven lehetett gondolkodni (itt meg is tettem), ám a legutóbbi évadot akkora kiábrándulás kísérte világszerte, hogy kétséges volt a folytatás (akkor még nem csapott le a Discovery fejszéje…). Az alkotók szerencsére érzékelték a sorozat körüli lehűlést, és az új évadban több tekintetben megpróbáltak visszanyúlni a kezdetekhez. Újra fontos helyszínné válik a park (szimbolikusan és szó szerint is), újra felmerül a robotizált “szép új világ” szörnyű ideája (ezúttal egyfajta bizarr hangvezérlés által megvalósítva), és persze hatalom, vér, erőszak buggyan minden mennyiségben. Mégis egyetlen szó keringett a fejemben, miközben néztem a kivitelezésében még mindig lenyűgöző 4. évad részeit: a kísértetiesség. Amit látok, az egyszerre taszítóan idegen és rémisztően ismerős. Unalmas vállalati manipulációkat, hosszú évadok óta helyüket nem találó karaktereket és tét nélküli, különös örökkévalóságba nyúló harcokat látok magam előtt: hiába ugyanis az előző évad forradalomig hevített cselekménye, itt (néhány év elteltével) egy kisszerű, ám simogató idillel indítunk. Ez persze gyorsan széttörik, majd a Nolan-Joy alkotópáros többek között újrajátssza az 1. évad nagy fordulatát (igen, azt…), elmélkedik egy sort azon, hogy nem a robot az igazi veszély, hanem a manipulálható (s manipulált) ember, ám a helyszínek, a cselekményszálak és a sokszor feltámasztott karakterek immár mindannyian azért könyörögnének, hogy végre hagyják békén őket. Ez végül megadatott, ám a sorozaton kívüli okokból: a záróepizód magasztos monológja hiába ígér új kezdetet, nem lesz több évad. Jobb is így.