Szörnyetegek / R.M.N. (2022)

írta Nikodémus

Megroppanó világhelyzetben szeretünk menedéket keresni és elbújni: saját hiteinkbe, egy magunk-teremtette privát édenbe vagy az egyéni boldogság biztos sáncai közé. Hogy mindez lehet akár egy gondosan kiagyalt hazugság? Legtöbbször nem zavar minket. Két, nemrég bemutatott film azonban nem hagyja nyugodni a békességre vágyókat: Rodrigo Sorogoyen és Christian Mungiu Európa két, viszonylag távoli pontjáról hoz vérfagyasztó látleletet jelenkorunk kisközösségeinek gyűlölködéséről, ráadásul egyaránt igaz történet alapján.

A hazájában díjakkal elhalmozott, itthon pedig még februárban debütált Szörnyetegek nyitójelenete csaknem a játékidő kétharmadáig talányos marad: két férfi jár veszélyes táncot egy zabolátlan lóval, majd a kamera a legyűrt állat szájára közelít. A lélegzet fennakad, majd egy galíciai hegyi falu borús képeire vált a kamera. Ide költözött két éve Antoine (Denis Ménochet) és Olga (Marina Foïs) Franciaországból, hogy nagyvárosi életüket hátrahagyva biokertészetet indítsanak, és megőrizzék a paradicsomi táj érintetlenségét. A szomszédok gyanúsan méregetik őket, különösen egy testvérpár, akik ott kötnek beléjük, ahol csak tudnak. Xan (Luis Zahera) és Lorenzo (Diego Anido) a napi robot után többnyire a kocsmában eresztik ki a gőzt, szájhősködésükre „a francia” eleinte csak legyint. Aztán amikor valaki megmérgezi öntözőkútját, kézikamerát vesz magához.

Ennek zaklatott felvételei csak pillanatokra tűnnek fel előttünk, a spanyol rendező azonban kimért képeivel és kihagyásos elbeszélésmódjával így is robbanásig tudja fokozni a feszültséget. A rutinos thriller-dramaturgia ezúttal azonban valami sokkal ijesztőbbet szolgál: tehetetlen tanúi vagyunk annak, hogy miként fajul tettleges erőszakig egy gyanakvásból, frusztrációból és kölcsönös félreértésből épülő konfliktus. A tét ugyanis maga az élet, legalábbis ahogy azt a felek elképzelik: az értelmiségi házaspár sajátos „ökológiai vezeklésként” óvná a természetet, az évszázadok óta kilátástalanságban tengődő helyiek meg egyszerűen pénzt akarnak – s vele a fogyasztói hedonizmus ócska paródiáját. A Szörnyetegek, miközben fő témája mellett üdítő árnyaltsággal beszél vidéki és városi ember habitusának különbségeiről vagy a kölcsönös idealizálás veszélyeiről, egy kulcsjelenetben irányt vált, és ezután is képes tartani a szintet.

Témaválasztásában, hangütésében és dramaturgiai fogásaiban is hasonlót kísérel meg Christian Mungiu, a román újhullám talán legfontosabb rendezője új nagyjátékfilmjében, melynek címe önmagában is talányos: az R.M.N. ugyanis jelentheti Románia országnevét, utalhat a román, magyar és német szavakra, valamint rövidítése az MRI-vizsgálatnak, melynek során az agyműködés biokémiai rendellenességeit kutatják. A nyitány ezúttal is különös történései után a Németországban dolgozó, szász és román gyökerekkel rendelkező Matthias (Marin Grigore) társává szegődünk: a férfi karácsony előtt otthagyja munkahelyét, és hazautazik erdélyi szülőfalujába. Megkeresi elhidegült feleségét és közös fiúkat, s felveszi a kapcsolatot korábbi ismerőseivel, köztük egykori szeretőjével, Csillával (Judith State), aki időközben a helyi péküzem ügyvezetője lett. A cég éppen állást kínál, ám mivel a helyiek közül senki sem jelentkezik (s az EU-s pályázati határidő is szorít), végül két Sri Lanka-i vendégmunkást vesznek fel. Erre kitör a botrány.

A tavaly Cannes-ben versenyzett R.M.N. talán még ráérősebben vázolja fel alapkonfliktusát, mint párfilmje: eleinte a sodródó Matthias szemszögéből ismerjük meg az idilli felszín alatt fortyogó indulatokkal terhes falucskát. Az elegánsan jelzett többnyelvűség, az eltérő kulturális gyökerek és az egyéni gazdagodás ígérete olyan békét teremt a lakók között, melyről csak a játékidő közepén derül ki, mennyire hamis. A két film további közös vonása, hogy az idegengyűlölet és a multikulturalizmus dilemmáin túl ravasz természet-ábrázolással él: a kezdetben turistacsalogatónak tűnő „éden” illúziója gyorsan szertefoszlik, a közeli erdő szikár, részvétlen fái sokkal inkább szereplőink egyre sötétedő lelkivilágát tükrözik – s közelgő tragédiát rejtenek.

Van egy megrázó csúcsjelenet Sorogoyen és Mungiu alkotásában is, ami mély keserűséggel rögzíti korunk emberének végzetes kommunikáció-képtelenségét. Legyen ideges kocsmai szóváltás vagy gyorsan eldurvuló lakógyűlés, a tanulság egyértelmű: nemhogy demokráciát gyakorolni, még egymást meghallgatni is képtelenek vagyunk. Marad a gyűlölet, amit adtál – és amivel én is fizetek, hetedíziglen.

(Megjelent: Új Ember, 2023. május)