Röviden: Pam & Tommy / The Book of Boba Fett / A Very British Scandal

írta Nikodémus

Pam & Tommy (minisorozat) – Nagy felhajtással érkezett, ám a kezdeti lendület a végére elfogyott: így összegezhetnénk a Pamela Anderson (Baywatch, Barb Wire, V.I.P.) és Tommy Lee (egyszerűen csak Mötley Crüe) viharos házasságának friss Hulu-s megfilmesítését, amely ígért mindent: zabolátlanságot, botrányt, szexet, aztán szép csendben elvékonyodik – szinte minden értelemben. Pedig Robert Siegel nagyon ért a nosztalgiára építő, azt kifigurázó, kicsit vad hangvételhez, és ez az első négy epizódban működik is. Jó messziről kezdünk: Randy, az ács (Seth Rogen) magában morgolódik, mert a kivagyi rocksztár (Sebastian Stan) állandóan újragondolja, hol legyen a franciaágy, aztán meg jól elküldi melegebb éghajlatra, amikor emberünk azzal áll elő, hogy valami előleg is kéne. Hirtelen felindulásból (karmát emlegetve) egyik éjjel ellopja a garázsban tartott széfet, és az ölébe pottyan az édes bosszú lehetősége. A széfben talált videókazetta meglehetős explicitással mutatja be Lee és Anderson nászutas hancúrozását egy hajón, kisemberünk pedig arra jut, hogy a betárcsázós internet hajnalán kihasználja ezt a fura dolgot, amit többen world wide webnek becéznek. A sorozat a maximumon pörgeti a botrányfaktort (van itt minden, amiért a bulvársajtó anno megőrült a sztárpárért), alaposan belemerül a ’90-es évek-nosztalgiában (két percenként felcsendül egy akkori sláger), Lily James és Sebastian Stan átalakulása pedig döbbenetes (és nem csupán sminkben: tényleg minden stimmel). Szikrázik köztük a levegő, nagykanállal habzsolják az életet, de alig derül ki, hogy a harsogó felszín alatt valójában milyen emberek. Persze lehet, hogy épp semmilyenek, és akkor helytálló ez a portré, de az alkotók a sorozat második felében megpróbálnak együttérzést csiholni irántuk a nézőben. Mindkét színész remekül eljátssza, hogyan érinti őket privát videójuk közhírré tétele, de dramaturgiai szempontból ekkor már alig tudunk hinni nekik (ráadásul még itt ez a fránya korszellem-vadászat is…). Andersont végül utoléri a hollywoodi kudarc (Barb Wire), Lee-t (és zenekarát) a grunge, Randy-t pedig a maffia, s mondhatnám erre, hogy karma, de a nagy csinnadratta annyira elgyengül az utolsó két részre, hogy csak halkan pukkan egyet.

The Book of Boba Fett – A Disney/Lucasfilm látványos játékfilmes leolvadása után sokan azért szerették meg különösen a mellékprojektből megmentővé avanzsáló Mandalorian-t mert pontosan azt adta, amit ígért. Western-hangulatot, fejvadász hőst cukiságfaktorral, agyrepesztő látványt és kényelmesen komótos tempót. Ami bírálható volt Din Djarin kalandjaiban, az a párszor bevetett, minduntalan a régi trilógiára visszakacsintó nosztalgiázás. Hát ezt most teljes gőzzel megkapjuk, Boba Fett útja a Tatooine bűncézári székéig ugyanis nem más, mint tömény újraismétlés, mégpedig a legunalmasabb fajtából. A kissé kövérkés Temuera Morrison-nak harmadannyi karizmája sincs, mint Pedro Pascal-nak, az epizódok az érdektelen múlt (megmenekülés, haverkodás a tuskenekkel, beavatás, ilyesmi) és a fárasztóan kiszámítható jelen (jó király akarok lenni, egyezkedem mindenkivel, stb.) között ugrálnak, és hogy mennyire lapos az egész, mutatja, hogy az 5-6. részben újra előkerülő Mando simán-lazán ellopja a showt. Külön büntetés járna azért, hogy a Mandalorian 2. évadának komoly téttel bíró zárlatát gyáván visszacsinálják az alkotók, a végső csata (merthogy kell ilyen, bizony) Mos Espa utcáin pedig hiába látványos, el van kapkodva rancor-ostul, motoros-huligánostul (ők konkrétan nevetségesek) – s közben annak a köznépnek a házai között rendeznek romboldát, akiket az új főnök épp megvédeni akar. Jon Favreau kreátor nagyon nem volt formában, amikor ezt összehozta…

Egy nagyon brit botrány (A Very British Scandal) – 2. évad – A BBC-nél készült (nálunk az HBO GO-n nézhető), valós történéseket feldolgozó antológia-minisorozat következő sztorija nem kevésbé pikáns, mint az előző etap, ám ezúttal sajnos kevésbé van kedvünk nevetni. Odaát még talán lehetett mosolyogni az alapszituáció végletes abszurditásán, amire a rendezés is rájátszott, itt azonban egy kezdetektől fogva halálra ítélt házasság széthullását kell figyelnünk egyre lemondóbban. A címváltozást (“english”-ről “british”-re) érteni vélem: az alapszituáció egy régi skót arisztokrata-család léha örököse (Paul Bettany) és egy londoni kereskedő élvhajhász lánya (Claire Foy) körül forog. A megismerkedés viharos, a szerelem nemkülönben, és mire kettőt pislantanak, már ott találják magukat egy ódon kastélyban, ahol a fitogtatott tradíció csupán elfedi a vészes pénzhiányt. A két kiállhatatlan természetű ember hamar elkezdi marni egymást (ki-ki a saját módszere szerint), és gyorsan kenyértörésig fajul a dolog, a nyíltan bejelentett válás azonban (ne feledjük, a múlt század ötvenes éveiben járunk) extra botrányt kavar. Foy és Bettany kisujjból rázzák ki a szerepet; tulajdonképpen egyikük figurájáról sem dönthető el igazán, mit is akar, végig saját társadalmi szerepük és jellemgyengeségük foglyai. A korrajz szintén angolos, khm brit eleganciával mutatkozik meg: felsőbb társadalmi rétegek kapaszkodnak kétségbeesetten halványuló előjogaikba, házastárs-vadászatuk, vagyonmentésük és képmutatásuk hamar lelepleződik a néző előtt. Nincs igazán kit szeretni ebben a történetben – csak míg ugyanezt kettővel följebb harsány-sikamlós stílusban adták elő, itt finom kelmébe csomagolva. A lényeg persze ugyanúgy fáj: erkölcsi tartás híján hamar elrohad a belső.