Batman (The Batman, 2022)

írta Nikodémus

SPOILERMENTES kritika.

Batman visszatért a vászonra. Nolan értelmezése immár egy évtizede, hogy lezárult, a Snyder-féle üres pózolást gyorsan felejtsük el, Matt Reeves-nek (Cloverfield, A majmok bolygója-trilógia) viszont volt egy olyan víziója a figuráról, ami elementáris – és elképesztően működik a filmvásznon. Nehezen megszületett, sokat tologatott filmje nem hibátlan ugyan (még csak különösebben nem is eredeti), de döbbenetes hangulatot áraszt. És igen, megéri végigülni a háromórás játékidőt.

Az év első nagyobb blockbusterjeként moziban kötelező Batman kapásból egy szubjektív nézőponttal indít (ellentétben a többségében nagytotállal kezdő látványfilmekkel), Schubert Ave Mariája szűrődik be a narráció mellé, és öt perc után pontosan tudjuk, hol vagyunk: Gotham bűzös-mocskos nagyvárosában, ahol egy titkos identitású sorozatgyilkos szedi áldozatait. Reeves nem vacakol sokat, egyből bedob minket az erkölcsi rothadás mélyére, noir-ízekkel játszik, horrorelemekkel sokkol (no azért nem annyira), és hűvös színek helyett vörösben-sárgában tomboló lázálomként mutatja be köpenyes hősünk élet- és működési terét. A kollektíve szedett drogtól megvadult tinik összerezzennek, ha meglátják a denevérszignált, és elég néhány vészjóslóan döngő lépés, hogy a metróállomás melletti árnyék mélyére nézve összetojják magukat. Batman ugyanis nem egyszerűen a sötétségből lép elő – ő maga az árnyék (mondjuk ezt sajnos ki is mondják).

A denevérember itt (Robert Pattinson) persze azt állítja magáról, hogy a bosszú, de minden karizmája ellenére szemlátomást tapasztalatlan, ahogy azt a lassan, de épp jó tempóban építkező, nagyívű gengszter-történet első feléből megtudjuk. Ez a bizonyos sorozatgyilkos (Paul Dano) ugyanis szereti meglehetős színpadiassággal végrehajtani a tetteit (lásd: Hetedik, Zodiákus), és szinte már provokatívan hívja táncba a köpenyes hőst: legyen társa Gotham korrupt elitjének likvidálásában. A bűnügy felderítésében segíti Gordon felügyelő (Jeffrey Wright) és egy váratlan szövetséges (?), Selina (Zoe Kravitz). Előbbivel jobbára nyomozati helyszíneken, utóbbival háztetőkön találkozik bőregérünk, és a kialakuló kapcsolat is más. Gordon megosztja vele kétségeit, elméleteit (minden eddiginél többet nyomozunk), a macska-szerű kosztümbe öltöző csajjal azonban valami több, valami erotikusabb is feszül közöttük. Jó felfedezni mindkettőt, noha kicsit lomhán gurul előre a cselekmény, Reeves hangulatfestésből kiválóan vizsgázik: megismerjük Gotham alvilágát, ami undorítóan átszivárog a felvilágba, és szép lassan tönkretesz minden eszményt. És amikor azt hinnéd, hogy (bizonyos jelenetekben) már nem jöhet rosszabb, rájössz, hogy de igen, jöhet.

Pattinson alakítása izgalmas, jól adja a monolit-szilárdságú, szótlan igazságosztót, Bruce Wayne-ként azonban véglegesen elveszett karakter: társasági élete egyszerűen nincs, szülei tragédiája (amit képileg szerencsére nem idéznek fel) a depresszióig nyomasztja. Nappal otthon gubbaszt, a maszk pedig önterápia helyett kétes önigazolásként kell neki éjszakánként. Nem jár messze a színtiszta tébolytól… Kravitz finoman kelleti magát, de minduntalan emlékeztet minket arra, hogy erős nő, akinek nem kell a szánalom. Gordon épp csak kipillant néha szemüvege alól, ám nagyon jól tudja, hogy együttműködése Batmannel milyen botrányt kavar korrupt kollégái között – mégis ragaszkodik ehhez a fura öltözetű őrülthöz (fogda-jelenetük kiváló példa erre). John Torturro Falcone-ja nagystílű, kegyetlen manipulátor, Andy Serkis Alfredje nem sok teret kap, Colin Farrell Oswaldja (avagy Pingvinje) harsány, bár végül súlytalannak bizonyuló unterman. Paul Dano hidegrázósat alakít a főellenség szerepében, ám mire eljutunk az ő nagyjelenetéhez, annyi minden történik, hogy a nagy fordulat kisebbet pukkan a vártnál.

Nem baj ez, mert van átélnivaló bőven: az autósüldözéses jelenet lúdbőröztető, a cselekmény jobbára a Hosszú Halloweent követi, a drámai súlyt pedig Reeves szépen megadja az eseményeknek. Persze ha belegondolunk, a nagy rejtvények egyszerűbbek (és néhol logikátlanabbak), mint illendő volna, és a nagy revelációkat a nézői agymunka mellőzésével szép, kerek monológokban mondják el nekünk a szereplők. Michael Giacchino most is kitesz magáért: az Ave Maria dallamának eltorzítása, a Nirvana-szám lüktetésének felhasználása vagy az olaszos ízeket hordozó maffia-téma telitalálat a filmzenében, amely sokat ad a kész film hatásmechanizmusához. Greig Fraser kamerája halálpontosan pásztázza a város bűnös örvénylését, a vágás elegáns, a látvány pedig dicséretesen takarékoskodik a CGI-jal.

Reeves Batman-je veszélyes, mint egy sarokba szorított állat: szempillantás alatt megszegné saját ne ölj-szabályát, küszködik és vívódik, ugyanakkor kétségbeesetten keres valami kapaszkodót, amit erkölcsi mérce gyanánt tűzhet maga elé. Tragédiája, hogy a film forgatókönyve ezt is elveszi tőle (hűen a fő forrásműhöz), a rendező mégsem meri saját sötétségének legmélyére lökni őt. A fináléban antihősünk rátalál hivatására: reményt adni az embereknek. Még akkor is, ha ez a remény egy fenyegető, mélyen ellentmondásos denevér-szimbólum képében sejlik fel.