Röviden: Karácsonyi ének (2019) / Egy nagyon angolos botrány (2018) / Tudhattad volna minisorozat

írta Nikodémus

Karácsonyi ének (A Christmas Carol, 2019) – Dickens regényét nagyjából ezredszerre dolgozzák fel az épp aktuális alkotók, s a népszerű kisregényből már eddig is annyiféle verziót láttunk, amiből nehéz volna “autentikusat” választani. Nem is kell: a viktoriánus korabeli Anglia nagy ismerője épp ilyen színes és sokrétű meseként képzelhette el művének világát. A BBC most az elég jó pedigréjű Steven Knight irányítása mellett gondolta újra mindenki kedvenc karácsonyi meséjét, ám jó lesz, ha vigyázunk a már beizzított családi vetítéssel: Nick Murphy rendezése minden, csak nem gyerekbarát. A háromszor egy órányi minisorozat megtartja ugyan a kisregény főbb cselekményszálait, ám bizonyos részeket alaposan továbbgondol (járunk a túlvilágon, a purgatóriumban, a múltban, a jövőben stb.), s a dialógusokat ennek megfelelően teljesen újraírja. A borzongató horrorelemek és a lélektani hitelesség a forgatókönyvíró Knight érdeme, a hangulat csillagos ötös, a színészgárda pedig elsőrangú, élen Guy Pearce-szel, aki szerencsére nem a sokszor látott morgolódós Scrooge-t akarja eladni nekünk századszorra, hanem egy rideg racionalitással érvelő, mélyen cinikus és megkövesedett lelkű figurát állít elénk. A feldolgozás nagy erénye, hogy könnyfacsarás nélkül tágítja ki főszereplője életének múltbéli történéseit, hozzájárulva annak összetett lelki portréjához, egyúttal felrajzolva a mából már idillinek láttatott korabeli Anglia nyomorgó társadalmát. Van olyan pillanat, ahol felszisszentem, hogy ez már talán túl sok (pl. a bentlakásos iskola vagy az egykori üzlettárs átejtése), de a minisorozat többnyire elegánsan simítja bele narratívájába összes innovációját. Csillogás helyett kosz, fénysorok helyett sötét árnyak – izgalmas, kijózanító interpretáció, szigorúan felnőtteknek.

Egy nagyon angolos botrány (A Very English Scandal, 2018) – Hugh Grant immár beleöregedett abba a korba, hogy ifjú amorózók helyett kivénhedt playboyokat alakíthat, és ez láthatóan jól esik neki, hiszen a szépfiú-szereptől szabadulva önfeledten bolondozhat. Így van ez a munkamániás Stephen Frears soron következő rendezésében is, ami a homoszexuális szeretőjével csúnyán lebukott angol képviselő Jeremy Thorpe történetét dolgozza fel. Főszereplőnk a toryk és a munkáspárt mellett kevés szóhoz jutó, aprócska liberális párt versenyzője, s évtizedek óta biztonsággal bekerül a parlamentbe, hogy széles mosolyával a legkellemesebb lehetőségeket aknázza ki a maga számára. Összekacsintós intimpistáskodása remekül működik a törvényhozás háttérvilágában, s jó ideig azt is sikerül titokban tartania, hogy bizony a férfiakhoz vonzódik – merthogy a hatvanas évek Angliájában börtönnel sújtották a homoszexuális viszony létesítését. Hősünk buzgón bólogat a fennálló társadalmi rend védelmében, miközben elcsábít és alaposan kihasznál egy naiv vidéki fiút, Norman Scottot (Ben Whishaw). Az önérzetében és romantikus érzéseiben mélyen megbántott srác pityereg egy sort, majd a maga sajátos módján bosszút esküszik. Frears sokéves rutinját bevetve bámulatos arányérzékkel egyensúlyoz, és szinte lubickol a kissé sikamlós, kissé abszurd, összességében azonban mélységesen szomorú történet fordulataiban – ebben pedig kiváló partnere Grant és Whishaw. A mellékszereplők, a díszletek és a környezetrajz révén pedig összeáll egy lehangolóan képmutató társadalom képe, amely szavakban a szabad(os)ságot hirdeti, szokásaiban azonban merevebb(nek tűnik), mint száz éve.

Tudhattad volna (The Undoing) – Susanne Bier a sikeres skandináv indulás után Hollywood fősodrában találta magát, mostanság pedig úgy tűnik, high concept minisorozatok rendezésében leli örömét. Ezúttal a Warner kérte fel, hogy a Hatalmas kis hazugságok kreátorával, David E. Kelley-vel közösen hozza össze a legújabb thriller-bestseller prémiumfeldolgozását. Az HBO-ra szánt Tudhattad volna minden porcikájával érzékelteti, hogy magas minőségű, exkluzív termék: gigasztárok (Nicole Kidman, Hugh Grant, Donald Sutherland), bőséges költségvetés és fölényes stílusérzék ad egymásnak randevút. Lehetett volna ebből valami igazán különleges, de ahhoz rendesen meg kellett volna írni a forgatókönyvet… A rejtélyekkel övezett, brutális gyilkosság kiderüléséig nagyjából minden rendben is van, az arisztokrata New York-i család boldog életének összeomlását azonban nehéz elhinni Kidman és Grant hiteles lélekrajza nélkül. Pedig mindketten becsülettel küzdenek, ám nincs mit megmutatni: ahelyett, hogy nézőként azon agyalnánk, mi járhat a fejükben, meg kell elégednünk a cselekmény egyre hajmeresztőbb fordulataival, amiket szereplőink egy idő után már-már mulatságos közönnyel vesznek tudomásul. A gyanú minden elképzelhető fő- és mellékkarakterre rávetül, ám végül a legkézenfekvőbb figurán állapodik meg, eléggé kiábrándító modorban. Bier fantáziátlanul váltogatja a hideg, szürke nagytotálokat (= magány, néma gyötrődés) a kirívóan érzelmes beállításokkal (= sírás, hangos gyötrődés), és alig látja be, hogy ez a kettő nem fér meg egymás mellett. S a kelleténél jóval többször mutat indokolatlan meztelenséget, vért, brutalitást és könnyező arcokat – amolyan bevett HBO-módra.