0

A hatalom gyűrűi / Sárkányok háza – 1. évad

írta Nikodémus

Réges-régen, egy messzi galaxisban sokáig a scifi volt az úr, s bár képregényfilmek alakjában még tartja magát, húsz éve lépésváltás történt a szórakoztatóiparban: Peter Jackson grandiózus filmtrilógiában mesélte el J.R.R. Tolkien regényfolyamának harmadkori történéseit. A fantasy-trend azóta dúl, olyannyira, hogy a kígyó (avagy a sárkány) önmaga farkába harap, s mindjárt két nagyszabású előzménysorozattal tölthetjük el hűvös őszi estéinket. A hatalom gyűrűi Középfölde másodkorába, a George R.R. Martin könyve alapján íródott Sárkányok háza pedig a Trónok harca előtörténetébe enged bepillantást.

Egy legenda nyomában

2004. február 29. különleges dátum volt: ekkor nyert 11 Oscart A király visszatér, Jackson Gyűrűk Ura-trilógiájának befejező része, beállítva a Titanic és a Ben-Hur díjrekordját. Ahogy a filmrevitelért korábban sokat küzdött rendező őszinte gyermeki örömmel ugrált a színpadon, Hollywood urai megértették: új kincsesbányára leltek. Immár újra megéri méregdrága büdzséből fantasztikus látványvilágú fantasyket készíteni, főleg ha akad hozzá elkötelezett rajongótábor is, aki becsábítható a moziba. Az ezt követő évek – karöltve és gyakran keresztezve a felnövéstörténetekkel (pl. Harry Potter) – újabb és újabb fantasy-adaptációk bemutatásával teltek, összességében felemás eredménnyel. Ám az a bizonyos Oscar-gála másokban is elindított valamit: az HBO akkor már gyártott néhány prémiumsorozatot, George R.R. Martin regényfolyama pedig ideális választásnak tűnt, hogy szűk egy évtizeddel később nézőcsúcsokat döntsenek vele. A Trónok harca pimasz hangvétele, merész fordulatai és fűszerként szolgáló fantasy-elemei mögött valójában izgalmas politikai drámát ígért – megérdemelt és tartós sikerrel beteljesítve azt.

Tündék, orkok, sárkányok… és az ember

Noha mind A Gyűrűk Ura, mind a Trónok harca forrásműve a fantasy műfaji kategóriájába sorolható, nehezen találnánk két különbözőbb univerzumot. Tolkien, egyrészt I. világháborús katonaélményeire, másodrészt a regék iránti vonzódására, valamint mélyen megélt katolikus hitére építve sajátos erkölcsiségű világot épített fel, ahol az árnyalás nélküli Jó és Gonosz allegorikus harca áll a középpontban, Középfölde emberszerű fajai pedig jórészt áttetsző erkölcsiségű alakok: vagy makulátlanul tiszták (pl. tündék) vagy velejükig romlottak (pl. orkok). A tét, hogy a „morális szürkezónában” botladozó ember hová csatlakozik. Jellegzetesen premodern gondolkodásmód ez, ahol saját választásomat erősen befolyásolják a velem élő hagyományok, a kötelességtudat és saját közösségem identitása. A „nagy isteni színjáték” kimenetele pedig – hiába vagyok apró szereplő a grandiózus, évezredeket átívelő cselekményben – tőlem is függ.

Míg Tolkien minden tragédia ellenére naiv optimizmussal tekint elképzelt világának jövőjére, Martin ennél sokkal illúziótlanabb. Könyveinek szereplői árnyalt, esendő figurák, akik súlyos hibákat követnek el, illetve erős kéj-, bír- és hatalomvágy dolgozik bennük. A hagyománytól szabadulni akarván immár azt a (politikai) kérdést teszik fel, hogyan lehet úgy bánni a megszerzett hatalommal, hogy az az alattvalók többségének boldogulására szolgáljon. Nem véletlen (s nem is takargatott) a párhuzam Anglia egykori nagy uralkodóház-viszályainak történetével: Martin tulajdonképpen a középkorból a modernitás felé haladó társadalmi-politikai átmenetet ábrázolja nagy erővel. A varázslatok (a mítoszok) ereje csökkenőben, az istenek elhallgatnak (szekularizáció), s az egyén mindinkább hagyományos szerepeinek ellenében határozza meg magát. Hiába kísérte a finálé királyválasztó gyűlésén a demokrácia-felvetést hangos röhögés, a nép előbb-utóbb öntudatra ébred.

Mindehhez képest meglepő (bár produkciós szempontból indokolható), hogy az újkori filmes fantasy két legnagyobb univerzumát most miért „visszafelé” fedezzük fel. Egyrészt Tolkien A Gyűrűk Ura után maga is utólag kezdte el megírni Középfölde másod- és elsőkori történetét, másrészt az HBO producerei Martin könyvfolytatásainak késése miatt szintén biztonságosabbnak látták a múltba fordulást. A két sorozat összességében megörökölte nagynevű elődei stílusát, bár itt-ott azért igazított rajtuk.

Az aranykor után eggyel

Az Amazon Prime streamingszolgáltató presztízsprojektjeként beharangozott A hatalom gyűrűi eddig megtekintett részeiből elsőként a lenyűgöző látványvilág tűnik szembe. Nehéz manapság a látvány-túltelített fogyasztónak újat mutatni, ez a sorozat megpróbálja: a félmilliárd dolláros költségvetés minden centje meglátszik a vásznon. Kivitelezésben jelesre vizsgázik tehát sorozatunk, esztétikailag pedig jólesően konzervatív: a díszletek, a jelmezek, a tájak mind Jackson Gyűrűk Ura-trilógiáját idézik, néhány találó ötlettel.

Ami a dramaturgiát illeti, szintén megáll a párhuzam: az alkotók eleinte meglehetősen ráérősen szövögetik a történet szálait, melynek lényege, hogy a Gonosz – habár egyszer már legyőzetett – újra közeleg. Galadriel (Morfydd Clark), az önfejű tünde ösztönösen érzi a veszélyt, szkeptikus környezete azonban csodálkozással, majd rosszallással szemléli viselkedését. Elhajózunk a virágkorában pompázó Númenorba, látogatást teszünk az emberek földjén és a bányásztörpök otthonában, s bizonyos jelek révén megérezzük, valami elkerülhetetlen változás vár Középfölde népeire.

A jórészt Tolkien befejezetlen jegyzeteiből összegyúrt, öt évadosra tervezett sorozat talán legizgalmasabb újdonsága, hogy emberszerűnek – cselszövőnek és néhol arrogánsnak – ábrázolja a korábban éteri lényekként megismert tündéket. S bár a nézői azonosulás érdekében az írók több, évszázadokig elhúzódó cselekményszálat kénytelenek voltak időben összehúzni, A hatalom gyűrűi egyelőre őrzi a tolkieni világlátást, ami bizakodásra ad okot.

Tűz eméssze szívedet

Hasonló eredettörténetet ígért, de egészen másképpen a Sárkányok háza, mely a Trónok harcának egyik legellentmondásosabb uralkodóházát, a Targaryen-családot helyezi fókuszba. Két évszázaddal az elődsorozat fő történései előtt a Vastrónt elfoglaló Viseris Targaryen (Paddy Considine) nehéz utódlási dilemma előtt áll: törvényes asszonya belehal az aktuális trónörökös világra hozatalába, és az öreg király elsőszülött lánygyermekének ígéri a trónt. Igen ám, de az uralkodó végül újból megházasodik, és új arájától fiúgyermeket kap. Udvarának erős emberi zúgolódnak, miközben lázadó öccse (Matt Smith) is pályázik a koronára, s egy helyi konfliktus miatt a westerosi Hét Királyság Birodalma újra megtapasztalja a háború szörnyűségeit.

Az ezúttal is George R.R. Martin egyik regényéből dolgozó írók most egy letisztultabb vonalvezetésű történetet mutatnak be. Kilenc helyett egyetlen uralkodóház viszonyait követjük, s nincs szimultán háborúzás: a kontinensen egyelőre béke honol. Hogy mennyire törékeny ez a béke, arról gyorsan meggyőződhetünk az első epizódok egyikében; ahogy arról is, hogy a Sárkányok háza, részben feledve elődje hírhedt explicitását, sokkal finomabban bánik a vulgaritással és az erőszakkal. Míg a Trónok harca antihőseit gyakran véres-sáros akciók formálták árnyalt jellemekké, itt a karakterek fejlődése hozza magával következményként az akciót. A cselekmény során előálló minden valódi döntéshelyzet azonban – s ebben sorozatunk elárulja rokonságát a Trónok harcával – kényszerből fakad: a körülmények sosem ideálisak, az információk mindig hiányosak, s gyakran éleslátásunkat is akadályozza valamilyen rokon- vagy ellenszenv.

A hatalom gyűrűitől eltérően a Sárkányok háza mer nagyobb időugrásokkal lépdelni a végkifejlet felé, s újra tudatosítja bennünk az erkölcsi relativizmus kétes diadalát. Míg A hatalom gyűrűi szereplői elbuknak ugyan, de ismerik az egyetemes mércét (Hamvas Béla szavaival: tudnak az egykorvolt aranykorról), a Sárkányok háza antihősei fölött, úgy tűnik, végleg bezárult a menny.

(Megjelent: A Szív, 2022. november)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *