írta Nikodémus
Talán fizikai és/vagy mentális képességeink csökkenése. Talán az egyre gyakoribb nosztalgiázás. Talán a kompromisszumok csendes megszaporodása. Talán néhány nehezen megélt veszteség, alig gyógyuló seb. Jelek, melyek arra utalnak, elértünk életünk felezőpontjához. S hogy mi van kilátásban a továbbiakra, az bizony elsősorban rajtunk múlik. Mia Hansen-Løve legújabb filmje, a Bergman szigete drámai nagyjelenetek nélkül, finom játékossággal késztet bennünket önvizsgálatra.
írta Nikodémus
Külön falka (2021) – Van egy nyughatatlan kislány (Niki – Horváth Zorka) és van egy finoman szólva is zűrös életű férfi (Tibor – Dietz Gusztáv). Már az első percekben nyilvánvaló, hogy sorsszerű lesz a találkozásuk, még akkor is, ha a rendezett, (kis)polgáriasult életvitelű néző már ekkor sejti, ebből nem sül ki semmi jó. Kis Hajni rendező elsőfilmje olyannyira érett munka, hogy kapásból elkerüli mind a giccs, mind a szenvedtetős melodráma közhelyeit, és egészen egyedi ösvényekre tereli főszereplőit. A környezetábrázolás fájdalmasan valós, a párbeszédek dicséretesen életszagúak – ez a két momentum már elég lenne ahhoz, hogy az elmúlt év egyik legjobb magyar filmjéről beszéljünk, ám a Külön falka még emeli a tétet, és két kívülálló nehéz sorsán keresztül bemutatja, milyen hamar ítélkezünk a másik élete felett, s mennyire könnyen nézünk félre akkor, amikor sebzett lelkek szorulnak segítségünkre. A film egyiket sem teszi, ahogy ábrázolja hőseinek hibáit, sőt, bűneit is. A fatalizmus mellett meglepően finom humor is ott bujkál a jelenetek között, a két főszereplő külön-külön és együtt is szenzációs, a cselekmény pedig épp annyi, amennyinek lennie kell. A hollywoodi közhelyszótár talán csak a filmvégi autózáskor figyel be egy kicsit, de akkorra már annyira megszeretjük a karaktereinket, hogy úgy érezzük, megérdemlik. Rozzant BMW-vel csapatni a magyar naplementében ugyanis nem egy ámerikás álom, csupán egy felhőtlenebb, boldogabb élet halvány ígérete. Ne fosszuk meg hát tőle hétköznapi hőseinket – szívtak ők már éppen eleget a magyar rögvalóságban.
írta Nikodémus
Gary (Cooper Hoffman) és Alana (Alana Haim) az iskola folyosóján botlanak egymásba. Mindketten évkönyvfotózásra érkeztek; különös párbeszédük végén a fiú gyorsan kinyilvánítja érzéseit: szeretem, ahogy beszélsz, szeretem, ahogy viselkedsz. A lány azonban lepattintja: hogy is kezdhetnének együtt járni? Hiszen tíz év korkülönbség van köztük Alana javára. De Gary nem hagyja magát: kiöregedő gyerekszínészként érvényesülési képességével próbál felvágni a lány előtt, és csakhamar belekezd az akkoriban felfutó vízágy-bizniszbe. 1973-ban járunk, a napfényes Kaliforniában, Paul Thomas Anderson rendező pedig olyan könnyedséggel tárja fel előttünk ifjúkorának világát, hogy a Licorice Pizza még az idén tetőző művészfilmes nosztalgiamozik hullámából is kitűnik.
írta Nikodémus
Mikor e sorok íródnak, javában tart a februárban kitört ukrajnai háború. Megrettenünk és kérdezünk, imádkozunk és adakozunk – s reménykedünk abban, hogy a szenvedés mielőbb véget ér. Hogy a szörnyű pusztításon túl talán végződhet másképp is. Itt, ezen a ponton növekszik különös jelentőségűvé Cs. Nagy Sándor friss dokumentumfilmje, melynek hősei akkor ragadtak fegyvert, amikor úgy tűnt, már elveszett az ügy, amiben hittek.
A Láthatatlanok – A mecseki remény 12 napja címet viselő alkotás kezdő képsoraiban utcai járókelőket kérdez a stáb Pécs főterén: hallottak-e már a mecseki láthatatlanokról? A diáksereg elvicceli, a középkorú úr a vállát vonogatja, az idős hölgynek beugrik valami, ám összességében alig kapunk választ. Legendák ködébe vész az egész história, miszerint az 1956-os magyar szabadságharcot még november 4. után is vívták néhányan a Mecsekben. Rég volt, tán igaz se volt, legyint egyikük. Biztos csak bajkeverők voltak, jegyzi meg másikuk. Pedig a valóság még a legdörzsöltebb hollywoodi forgatókönyvírókat is átejti: erről szól Cs. Nagy Sándor rendező és Sashegyi Zsófia újságíró, szerkesztő közös mozija, amely a mára szinte agyonkutatott ’56-os események egy máig ismeretlen vidékét tárja fel.
írta Nikodémus
Dokumentumfilmet nem először készítettek a közel-keleti népek XXI. századi kálváriájáról, amikor kéthavonta cserélődik az aktuális diktátor, háború háborút követ, az új kezdetre vágyó menekülők pedig lassan elvesznek a Nyugat kulturális idegenségében. Hogy ez a dokumentumfilm egyúttal hagyományos 2D-s animáció is, már meglepőbb, de – legyen ez bármilyen különös – nem úttörő vállalás. Jonas Poher Rasmussen filmje, a nálunk március 10-től már a mozikban is megtekinthető Menenkülés (Flee) nem ér ugyan fel Ari Folman hasonló műfajú remekművéhez (Libanoni keringő, 2008), ám nem véletlenül büszkélkedik számos fesztiválsikerrel. A Menekülés kivételes érzékenységgel követi egy férfi sorsát, aki térben és időben egyaránt súlyos utazásra kényszerült – és megpróbáltatásainak még nincs vége.
írta Nikodémus
Az előzőekről: 1. évad, 2. évad, 3. évad.
Már előre dörzsöltük a tenyerünket: a soha nem látott izgalmakat hozó 2021-es Forma-1-es szezon milyen jól fog mutatni a Netflix dokusorozatában, amiből majd jó sok kulisszatitkot megtudhatunk Max Verstappen és Lewis Hamilton vérre menő rivalizálásáról. A sorozat eddigi évadjai – bár kétségtelenül görbítették kisebb-nagyobb mértékben a valóságot – jól vizsgáztak az események felidézésében, látványban és izgalom-faktorban. Ehhez képest alapos csalódás, hogy az alkotók nemhogy képtelenek voltak szintet lépni, de az új évadban sorra kenik el a kulcspillanatokat, gyakran teljesen fiktív narratívákat támogatva. Egyre nyilvánvalóbb a szándék, hogy akkurátusság és a sportág működésének bemutatása helyett új (főleg amerikai) rajongók (s velük újabb bevételek) bevonzása az igazi cél.
írta Nikodémus
A millenniumi (vagy Z-)generáció alapélménye a szorongás. Harag helyett különös, sértődékeny viszonyban állnak a világgal: egyik pillanatban behabzsolnák az egészet, a következőben még a megismerésétől is elrettennek. E türelmetlenséggel vegyes félelmet elemi bizonytalanságuk táplálja, melyet sok-sok film (köztük legutóbb A világ legrosszabb embere) is megénekelt már, de hogy a legódivatúbb műfaj, egy musical formájában dolgozzák fel a témát, az csakis Lin-Manuel Mirandának, a kortárs Broadway talán legnagyobb rendezősztárjának ötlete lehetett. Első filmrendezése, a Jonathan Larson musicalszerző fájdalmasan rövid életéről szóló tick, tick… Boom! úgy bújik meg a Netflix kínálatában, mint egy igazi gyöngyszem – utána kell járni, fel kell fedezni.
írta Nikodémus
SPOILERMENTES kritika.
Batman visszatért a vászonra. Nolan értelmezése immár egy évtizede, hogy lezárult, a Snyder-féle üres pózolást gyorsan felejtsük el, Matt Reeves-nek (Cloverfield, A majmok bolygója-trilógia) viszont volt egy olyan víziója a figuráról, ami elementáris – és elképesztően működik a filmvásznon. Nehezen megszületett, sokat tologatott filmje nem hibátlan ugyan (még csak különösebben nem is eredeti), de döbbenetes hangulatot áraszt. És igen, megéri végigülni a háromórás játékidőt.
írta Nikodémus
Pam & Tommy (minisorozat) – Nagy felhajtással érkezett, ám a kezdeti lendület a végére elfogyott: így összegezhetnénk a Pamela Anderson (Baywatch, Barb Wire, V.I.P.) és Tommy Lee (egyszerűen csak Mötley Crüe) viharos házasságának friss Hulu-s megfilmesítését, amely ígért mindent: zabolátlanságot, botrányt, szexet, aztán szép csendben elvékonyodik – szinte minden értelemben. Pedig Robert Siegel nagyon ért a nosztalgiára építő, azt kifigurázó, kicsit vad hangvételhez, és ez az első négy epizódban működik is. Jó messziről kezdünk: Randy, az ács (Seth Rogen) magában morgolódik, mert a kivagyi rocksztár (Sebastian Stan) állandóan újragondolja, hol legyen a franciaágy, aztán meg jól elküldi melegebb éghajlatra, amikor emberünk azzal áll elő, hogy valami előleg is kéne. Hirtelen felindulásból (karmát emlegetve) egyik éjjel ellopja a garázsban tartott széfet, és az ölébe pottyan az édes bosszú lehetősége. A széfben talált videókazetta meglehetős explicitással mutatja be Lee és Anderson nászutas hancúrozását egy hajón, kisemberünk pedig arra jut, hogy a betárcsázós internet hajnalán kihasználja ezt a fura dolgot, amit többen world wide webnek becéznek. A sorozat a maximumon pörgeti a botrányfaktort (van itt minden, amiért a bulvársajtó anno megőrült a sztárpárért), alaposan belemerül a ’90-es évek-nosztalgiában (két percenként felcsendül egy akkori sláger), Lily James és Sebastian Stan átalakulása pedig döbbenetes (és nem csupán sminkben: tényleg minden stimmel). Szikrázik köztük a levegő, nagykanállal habzsolják az életet, de alig derül ki, hogy a harsogó felszín alatt valójában milyen emberek. Persze lehet, hogy épp semmilyenek, és akkor helytálló ez a portré, de az alkotók a sorozat második felében megpróbálnak együttérzést csiholni irántuk a nézőben. Mindkét színész remekül eljátssza, hogyan érinti őket privát videójuk közhírré tétele, de dramaturgiai szempontból ekkor már alig tudunk hinni nekik (ráadásul még itt ez a fránya korszellem-vadászat is…). Andersont végül utoléri a hollywoodi kudarc (Barb Wire), Lee-t (és zenekarát) a grunge, Randy-t pedig a maffia, s mondhatnám erre, hogy karma, de a nagy csinnadratta annyira elgyengül az utolsó két részre, hogy csak halkan pukkan egyet.
írta Nikodémus
Kenneth Branagh, a világ manapság talán legismertebb Shakespeare-adaptátora néhány merész megfilmesítés, majd egy Hollywoodban építgetett hullámzó karrier után saját gyerekkorát idézi fel legújabb filmjében. A február végétől a hazai mozikban is megtekinthető Belfast kedves családtörténet és szubjektív történelmi visszatekintés egyben, ám legfőképpen nosztalgikus időutazás egy művészlélek gyerekkorába.
írta Nikodémus
Joachim Trier romkom-rajongó nézők millióit találta el legújabb filmjével. Pedig a norvég rendező nem tett mást, mint lehorgonyozta a klasszikus szerelmesfilmek rózsaszínbe illanó közhelyeit: a felröppentő boldogság mellett megmutatja a csendes elfásulást, a mély beszélgetések elmaradozását és a továbblépés szívfájdító nehézségét. S bemutat nekünk egy sugárzó szépségű főszereplőt, Julie-t (Renate Reinsve), aki olyan megkapó természetességgel játssza a kapunyitási pánikban szenvedő fiatal nőt, hogy a szívünk szakad belé.
írta Nikodémus
Meddig kell eljutnia egy embernek, hogy végleg kiölje magából a lelkiismeretet? Hová kell süllyednie, hogy már észre se vegyük a lelkét, csupán üzekedő vagy rúgkapáló állatként tekintsünk rá? Olyan morális végpont ez, amit kevés krimi képes (vagy mer) elérni, nem is szólva az onnan való visszatérés reményéről. Ezt ígérte az HBO magyar fejlesztésű sorozata, amely megjelenése idején alaposan felkavarta a közbeszédet, és sokan máig úttörő tévétörténeti sorozatként emlékeznek rá. Az Aranyélet három évadát mostanság, egyben pótolva tulajdonképpen igazat adok ezeknek a hangoknak, mégis nehéz eldöntenem, mivégre is ez a nagy felhajtás.
FilmDROID