0

Batman: Hosszú Halloween I-II (Batman: The Long Halloween I-II)

írta Nikodémus

A Warner/DC animációs részlege úgy tűnik, nem nagyon zavartatja magát a játékfilmes fejleményektől, menetrendszerűen érkeznek az újabb és újabb, jórészt képregényhű adaptációk. Az unalmat leggyakrabban az adaptálás fantáziátlansága, illetve a bevált egyen-retró rajzstílus okozza. Mindez igaz a legújabb, ezúttal valóban nehézsúlyú forrásművet mozgóképpé varázsoló Batman: Hosszú Halloween-re is, amely Jeph Loeb és Tim Sale közös remekének próbál nyomába eredni. Ami sikerül Chris Palmer rendezőnek, az jórészt a képregényből érkezik, ami nem annyira, az – ezúttal meglepő módon – szintén.

Olvasd tovább

0

Távolodó túlpart – Wendy / Coda (2020)

írta Nikodémus

A gyerek nem tud nosztalgiát érezni, hiszen a tiszta érzelmek örök jelenében él. Örül, sír, dühöng, lelkesedik – és odasimul valakikhez, akik szelíd terelgetésükkel szép lassan bevezetik abba a világba, amit felnőtt társadalomnak nevezünk. A folyamat egyszerre habkönnyű és bitang nehéz, gyönyörűséges és fájdalmas – s befejezhetetlen, bár léteznek határozottan véget érő szakaszai. E visszavonhatatlanul távolodó fantáziavilágokról mesél a közelmúltban megjelent két, varázslatosságában is letaglózó film: a Wendy és a Coda.

Olvasd tovább

0

Nincs idő meghalni (No Time To Die)

írta Nikodémus

Ez konkrétan a két évvel ezelőtti plakát.
Nem sikerült megfelelő minőségben frissebbet találnom…

James Bond prémiumtermék. Az öltönyök, az órák, a csinos nők, az Aston Martinok mindezt csupán erősítik, így hát komoly óvatosságra van szükségük a producereknek, hogy ne telítsék a piacot. Míg a kezdetekkor csaknem minden moziszezonra jutott Bond-film, mostanság egyre nőnek a premiereket övező távolságok. A Nincs idő meghalni kétszeresen is rosszul járt: Daniel Craig vonakodása és a produceri problémák mellé a koronavírus is felzárkózott. No de megérte-e a mindösszesen hat évnyi várakozás? Lássuk hát, mire jutott végül Craig deklaráltan utolsó Bond-szerepében!

Olvasd tovább

0

Alapítvány (Foundation) – 1-3. rész

írta Nikodémus

Hét évtizedet kellett várni rá, de eljött ez a pillanat is: prémium-minőségűnek szánt mozgókép készül a hard-scifi atyjának remekművéből. Isaac Asimov Alapítványát sokan tartják megfilmesíthetetlennek, többek között azért, mert nem áll másból, mint emberek beszélgetés közbeni filozofálásáról (miközben a cselekmény nagyja narratíván kívül történik), merész vállalás volt tehát az Apple TV+-tól, hogy Roland Emmerich, majd Jonathan Nolan magára hagyott projektjét David S. Goyerrel vegye fel. Ha utóbbi úriemberrel kapcsolatban félelmeid támadnak, nem vagy egyedül, ám a megvalósult sorozat potenciálja eddig meglehetősen biztató.

Olvasd tovább

0

A csempész (2018) / Richard Jewell balladája (2019)

írta Nikodémus

Az életmű legfrissebb darabjának alkalmából pótoltunk két korábbi filmet.

Clint Eastwood egy genetikai csoda: nem elég, hogy az ötvenes évek óta tolja az ipart, mindjárt egyszerre három karriert épít: önmaga cowboy-mitológiáját (John Wayne után szabadon), ennek módszeres árnyalását, illetve a kortárs Amerika társadalmi problémáinak kommentálását. Persze nem feltétlenül mindet egyszerre, inkább finom párhuzamossággal: ahogy az idejébe belefér. S lám, a jó öreg Clint idejébe sok minden belefér (nem egyszer évente két film!), s bár az életmű csúcsai már kétségtelenül megszülettek, nem volna bölcs dolog kihagyni a mester legújabb termését, mely az egy sima, egy fordított sémát követi.

Olvasd tovább

0

Schumacher

írta Nikodémus

Beharangozták leleplezőnek, mindent feltárónak, definitívnek (legendaképzőnek csak azért nem, mert főhőse már most is legenda), és a család bevonásával persze azt is reméltük, hogy megtudunk valamit, milyen állapotban van minden idők legsikeresebb Forma 1-es pilótája. A Netflix legújabb doksija a száguldó németről pedig olyan, mint a mesebeli leány: jön is meg nem is, hoz is meg nem is. Fölényes profizmussal elkészített munka, kerek összefoglalása egy mítosz születésének, túl sok újdonságot azonban nem tudunk meg főszereplőjéről.

Olvasd tovább

0

Emésztő tűz – Perzsa nyelvleckék / Új világrend (2020)

írta Nikodémus

Másfél éve egy parányi, szabad szemmel láthatatlan kórokozó alaposan elbánt a világgal. Veszteségeinket siratva talán kevésbé vettük észre, de a koronavírus-járvány bizony rávilágított, mennyire ingataggá válhat az a társadalmi-gazdasági rend, amiben eddig éltünk. Miközben a nyári uborkaszezonban minden (még a kurrens mozikínálat is) arra biztat, hogy élvezzük ki a pihenés jól megérdemelt perceit, két nemrégiben bemutatott film a közhangulattal dacolva csendesen figyelmeztet, milyen törékeny az ember hétköznapi biztonságérzete.

Olvasd tovább

1

Röviden: Az Öngyilkos Osztag / Dzsungeltúra / Szörnyella

írta Nikodémus

Az Öngyilkos Osztag (The Suicide Squad, 2021) – Az évszám demonstratív kiírása nem véletlen: ettől eltekintve csupán egy ártatlan határozott névelő választja el a Warner legújabb szuperhősmoziját az öt évvel ezelőtti, csúnya katasztrófával végződő próbálkozástól. Arra is jött rendesen a hype-vonat, ezúttal pedig az a James Gunn volt a húzónév, aki trashfilmes előzmények (pl. Super) után két Galaxis őrzői-adaptációval elég alaposan letette a névjegyét a szomszédban (aztán kirúgták, aztán visszavették, tudjuk a sztorit). Derekasan igyekszik is bebizonyítani, hogy mennyire más ez az őrület, amiben a képregényhősök B-csapatja csapatja – jó sikamlósan, véresen. De azon túl, hogy a forgatókönyv most normálisan meg van írva, és bőven repkednek a húscafatok meg az egysorosok, ez a film tulajdonképpen nem különbözik túlságosan rosszemlékű elődjétől. Amott zenés klipekben mutatkoztak be a karakterek, itt meglehetősen egyszerű indirekt párbeszédekben (még jó, hogy nem fordulnak ki a kamerának), és az öncélú erőszakorgia meg a bizarr feketehumor ellenére gyakorlatilag megismétlik önnön útjukat, csak más avatár alatt (Idris Elba Bloodsportja egyenesen ordítja, hogy ő eredetileg Will Smithnek készült). Gunn pedig sajnos nem elég bátor ahhoz, hogy a végére ne formálja jóságossá figuráit, akik természetesen az igazi főellenség ellen fordulnak a megfelelő pillanatban (családozás szerencsére azért nincs). Tudom, súlyos pénzekből készült stúdiófilmet nézek, szóval mit is vártam? Talán többet egy mocskosszájú, cafatos, de végülis felszínes polgárpukkasztásnál?

Olvasd tovább

0

Egy évem Salingerrel (My Salinger Year, 2020)

írta Nikodémus

A rendező egyik korábbi filmjéről itt írtunk.

Meleg színek, kellemes háttérzene, bögrényi illatos kávé és egy jó könyv – mi sem kell több egy csöndes elmélyültségben töltött estéhez. S ugyanennyi elég Philippe Falardeu Joanna Rakoff könnyed önéletrajzi lektűrjéből készült új filmjéhez is, amely értelmünk helyett beleérzésünkre próbál támaszkodni – talán túlságosan is, ám ha betekinthetünk egy menő New York-i irodalmi ügynökség kulisszái mögé, megcsodálhatjuk két kiváló színésznő finom összjátékát, és integethetünk J. D. Salingernek (persze szigorúan csak távolról), egyáltalán nem bánjuk a könnyen csúszó nyári filmélményt.

Olvasd tovább

0

Never Give In (2021) / All or Nothing (2018–)

Több mint játék – Futball-világtrendek egy angol iparvárosból

írta Nikodémus

Elég hozzá négy kis bója, egy rongylabda, pár lelkes srác, megfűszerezve némi gömbérzékkel és elszántsággal, mi az? Világszerte milliók művelik ezt a csaknem százhatvan éve feltalált sportot, amit úgy hívnak, futball. Játsszák bár a brazil favelákban, az angol gyepen vagy a magyar grundon, hatása felmérhetetlen – testmozgásként, közösségteremtő erőként és kulturális faktorként egyaránt. Utánajártunk a labdarúgás világtrendjeinek.

Olvasd tovább

0

Fekete özvegy (Black Widow)

írta Minime

Az MCU negyedik fázisának indító alkotása, amely a többszöri megjelenési dátummódosítás után végre a mozikba érkezett, Scarlett Johansson jutalomjátékaként és fontos új szereplők, valamint „helyszínek” bemutatásának eszközeként funkcionáló legújabb Marvel-kaland. Nagyon sokan és sokáig vártunk rá. Rengeteg kecsegtető és hálistennek ismét manipulált előzetes után végre megnézhetjük a teljes és végre „valós” anyagot.

Olvasd tovább

0

Felfelé a lejtőn (The Climb, 2019)

írta Nikodémus

Furcsa dolog a barátság. Tapasztaltuk-e már, hogy a rég várt találkozás végül csalódást okozott? Készülünk, tervezünk, ám amikor végre eljön a pillanat, az első tekintetből már rádöbbenünk, hogy egy másik emberrel szorítunk kezet. S cseveghetünk mindenféléről (beleértve a melót, családi állapotunkat, a kézműves söröket vagy az időjárást), érezzük, hogy az a kamaszkori egy húron pendülés végleg elveszett. Valamiért mégsem bánjuk. Ilyesféle regisztereket szólaltat meg lelkünkben Michael Angelo Covino első nagyjátékfilmje, a két évvel ezelőtt Cannes-ban már díjazott Felfelé a lejtőn (The Climb), melynek mozibemutatóját annyi más, jobb sorsra érdemes filmmel együtt elsodorta a koronavírus-járvány.

Olvasd tovább