írta Nikodémus
Hiánypótló alkotás készült a magyar történelem egyik kevéssé közismert, szomorú fejezetéből: a magyarországi szerzetesrendek erőszakos feloszlatásáról és internálásáról. A Magyar Passió címen november 4-én bemutatott egészestés játékfilm a történelmi események bemutatásán túl feltárja az áldozatok megpróbáltatásait és a kommunizmus ördögi természetét is.
írta Nikodémus
Szeretjük úgy képzelni, hogy a gonosz maga a nagybetűs abnormalitás, sötét üzelmeitől pedig biztonságos távolságban hisszük saját kis világunkat. Hollywood örömmel játszik rá kedélyes tévedésünkre: a rosszat legtöbbször látványos maskarába öltöztetve, egzaltált túlzásokkal ábrázolja, aki a film végén üzembiztosan elbukik. Napjainkban épp az okoseszközök démonizálása divatos, ám mielőtt megidéznénk a ránk támadó „gonosz számítógép” rémálmát, két film emlékeztet a közösségi médiát feltaláló és elterjesztő ember felelősségére. Miközben a kortárs Lengyelország társadalmi viszonyai közé kalauzol minket, sem a Sweat, sem pedig a The Hater: A gyűlölet új arca nem szolgál könnyed tanulságokkal.
írta Nikodémus
A Warner/DC animációs részlege úgy tűnik, nem nagyon zavartatja magát a játékfilmes fejleményektől, menetrendszerűen érkeznek az újabb és újabb, jórészt képregényhű adaptációk. Az unalmat leggyakrabban az adaptálás fantáziátlansága, illetve a bevált egyen-retró rajzstílus okozza. Mindez igaz a legújabb, ezúttal valóban nehézsúlyú forrásművet mozgóképpé varázsoló Batman: Hosszú Halloween-re is, amely Jeph Loeb és Tim Sale közös remekének próbál nyomába eredni. Ami sikerül Chris Palmer rendezőnek, az jórészt a képregényből érkezik, ami nem annyira, az – ezúttal meglepő módon – szintén.
írta Nikodémus
A gyerek nem tud nosztalgiát érezni, hiszen a tiszta érzelmek örök jelenében él. Örül, sír, dühöng, lelkesedik – és odasimul valakikhez, akik szelíd terelgetésükkel szép lassan bevezetik abba a világba, amit felnőtt társadalomnak nevezünk. A folyamat egyszerre habkönnyű és bitang nehéz, gyönyörűséges és fájdalmas – s befejezhetetlen, bár léteznek határozottan véget érő szakaszai. E visszavonhatatlanul távolodó fantáziavilágokról mesél a közelmúltban megjelent két, varázslatosságában is letaglózó film: a Wendy és a Coda.
írta Nikodémus
Ez konkrétan a két évvel ezelőtti plakát.
Nem sikerült megfelelő minőségben frissebbet találnom…
James Bond prémiumtermék. Az öltönyök, az órák, a csinos nők, az Aston Martinok mindezt csupán erősítik, így hát komoly óvatosságra van szükségük a producereknek, hogy ne telítsék a piacot. Míg a kezdetekkor csaknem minden moziszezonra jutott Bond-film, mostanság egyre nőnek a premiereket övező távolságok. A Nincs idő meghalni kétszeresen is rosszul járt: Daniel Craig vonakodása és a produceri problémák mellé a koronavírus is felzárkózott. No de megérte-e a mindösszesen hat évnyi várakozás? Lássuk hát, mire jutott végül Craig deklaráltan utolsó Bond-szerepében!
írta Nikodémus
Hét évtizedet kellett várni rá, de eljött ez a pillanat is: prémium-minőségűnek szánt mozgókép készül a hard-scifi atyjának remekművéből. Isaac Asimov Alapítványát sokan tartják megfilmesíthetetlennek, többek között azért, mert nem áll másból, mint emberek beszélgetés közbeni filozofálásáról (miközben a cselekmény nagyja narratíván kívül történik), merész vállalás volt tehát az Apple TV+-tól, hogy Roland Emmerich, majd Jonathan Nolan magára hagyott projektjét David S. Goyerrel vegye fel. Ha utóbbi úriemberrel kapcsolatban félelmeid támadnak, nem vagy egyedül, ám a megvalósult sorozat potenciálja eddig meglehetősen biztató.
írta Nikodémus
Az életmű legfrissebb darabjának alkalmából pótoltunk két korábbi filmet.
Clint Eastwood egy genetikai csoda: nem elég, hogy az ötvenes évek óta tolja az ipart, mindjárt egyszerre három karriert épít: önmaga cowboy-mitológiáját (John Wayne után szabadon), ennek módszeres árnyalását, illetve a kortárs Amerika társadalmi problémáinak kommentálását. Persze nem feltétlenül mindet egyszerre, inkább finom párhuzamossággal: ahogy az idejébe belefér. S lám, a jó öreg Clint idejébe sok minden belefér (nem egyszer évente két film!), s bár az életmű csúcsai már kétségtelenül megszülettek, nem volna bölcs dolog kihagyni a mester legújabb termését, mely az egy sima, egy fordított sémát követi.
írta Nikodémus
Beharangozták leleplezőnek, mindent feltárónak, definitívnek (legendaképzőnek csak azért nem, mert főhőse már most is legenda), és a család bevonásával persze azt is reméltük, hogy megtudunk valamit, milyen állapotban van minden idők legsikeresebb Forma 1-es pilótája. A Netflix legújabb doksija a száguldó németről pedig olyan, mint a mesebeli leány: jön is meg nem is, hoz is meg nem is. Fölényes profizmussal elkészített munka, kerek összefoglalása egy mítosz születésének, túl sok újdonságot azonban nem tudunk meg főszereplőjéről.
írta Nikodémus
Másfél éve egy parányi, szabad szemmel láthatatlan kórokozó alaposan elbánt a világgal. Veszteségeinket siratva talán kevésbé vettük észre, de a koronavírus-járvány bizony rávilágított, mennyire ingataggá válhat az a társadalmi-gazdasági rend, amiben eddig éltünk. Miközben a nyári uborkaszezonban minden (még a kurrens mozikínálat is) arra biztat, hogy élvezzük ki a pihenés jól megérdemelt perceit, két nemrégiben bemutatott film a közhangulattal dacolva csendesen figyelmeztet, milyen törékeny az ember hétköznapi biztonságérzete.
írta Nikodémus
Az Öngyilkos Osztag (The Suicide Squad, 2021) – Az évszám demonstratív kiírása nem véletlen: ettől eltekintve csupán egy ártatlan határozott névelő választja el a Warner legújabb szuperhősmoziját az öt évvel ezelőtti, csúnya katasztrófával végződő próbálkozástól. Arra is jött rendesen a hype-vonat, ezúttal pedig az a James Gunn volt a húzónév, aki trashfilmes előzmények (pl. Super) után két Galaxis őrzői-adaptációval elég alaposan letette a névjegyét a szomszédban (aztán kirúgták, aztán visszavették, tudjuk a sztorit). Derekasan igyekszik is bebizonyítani, hogy mennyire más ez az őrület, amiben a képregényhősök B-csapatja csapatja – jó sikamlósan, véresen. De azon túl, hogy a forgatókönyv most normálisan meg van írva, és bőven repkednek a húscafatok meg az egysorosok, ez a film tulajdonképpen nem különbözik túlságosan rosszemlékű elődjétől. Amott zenés klipekben mutatkoztak be a karakterek, itt meglehetősen egyszerű indirekt párbeszédekben (még jó, hogy nem fordulnak ki a kamerának), és az öncélú erőszakorgia meg a bizarr feketehumor ellenére gyakorlatilag megismétlik önnön útjukat, csak más avatár alatt (Idris Elba Bloodsportja egyenesen ordítja, hogy ő eredetileg Will Smithnek készült). Gunn pedig sajnos nem elég bátor ahhoz, hogy a végére ne formálja jóságossá figuráit, akik természetesen az igazi főellenség ellen fordulnak a megfelelő pillanatban (családozás szerencsére azért nincs). Tudom, súlyos pénzekből készült stúdiófilmet nézek, szóval mit is vártam? Talán többet egy mocskosszájú, cafatos, de végülis felszínes polgárpukkasztásnál?
írta Nikodémus
A rendező egyik korábbi filmjéről itt írtunk.
Meleg színek, kellemes háttérzene, bögrényi illatos kávé és egy jó könyv – mi sem kell több egy csöndes elmélyültségben töltött estéhez. S ugyanennyi elég Philippe Falardeu Joanna Rakoff könnyed önéletrajzi lektűrjéből készült új filmjéhez is, amely értelmünk helyett beleérzésünkre próbál támaszkodni – talán túlságosan is, ám ha betekinthetünk egy menő New York-i irodalmi ügynökség kulisszái mögé, megcsodálhatjuk két kiváló színésznő finom összjátékát, és integethetünk J. D. Salingernek (persze szigorúan csak távolról), egyáltalán nem bánjuk a könnyen csúszó nyári filmélményt.
írta Nikodémus
Elég hozzá négy kis bója, egy rongylabda, pár lelkes srác, megfűszerezve némi gömbérzékkel és elszántsággal, mi az? Világszerte milliók művelik ezt a csaknem százhatvan éve feltalált sportot, amit úgy hívnak, futball. Játsszák bár a brazil favelákban, az angol gyepen vagy a magyar grundon, hatása felmérhetetlen – testmozgásként, közösségteremtő erőként és kulturális faktorként egyaránt. Utánajártunk a labdarúgás világtrendjeinek.
FilmDROID