0

Hallgat róluk az evangélium – Apasorsok a filmvásznon

írta Nikodémus

„Daddy issue” – mondja az angol kissé lazáskodva, de mindenképp találóan. Igen, mindannyiunknak van „apa-ügye”, legyen az a viszony rendezett vagy rendezetlen, erős vagy szakadozó, nyomasztó vagy fölszabadító. Woody Allentől George Lucason, Steven Spielbergen át Christopher Nolanig filmrendezők sokasága gondolkozott már saját apjához – vagy apaként gyermekeihez – fűződő viszonyán, Hollywoodban azonban mégis csupán az utóbbi évtized szült kifejezetten apa-gyermek viszonyt tematizáló filmeket.

Fakuló idill

Az amerikai mozgókép társadalomképét oly sokáig mélyen átitató (neo)protestáns etika sokáig érvényesült a szülő-gyerek kapcsolatokat ábrázoló filmekben is, melyek jórészt a klasszikus családmodellt állították a néző elé követendő példának. Úgymint: az apa keresi a kenyérre valót a munkahelyen, az anya pedig otthon neveli a gyerekeket. A fárasztó hétköznapok után a vacsoraasztal körül, hétvégén pedig kalandos kirándulás vagy házkörüli foglalatosság révén egyesül boldog harmóniában a család. A korabeli film többnyire a magányos hősként bemutatott férfi dilemmáit emelte ki, illetve akkor beszélt a családról, ha az imént lefestett idillt valami fenyegette; legyen az egzisztenciális (állásvesztés, jelzálog-kölcsön) vagy erkölcsi veszély (csábító harmadik személy, lelketlen hivatalnok-állam).

Az anya-gyermek viszonyt ennek megfelelően évtizedeken át kizárólag felhőtlenként illett bemutatni: a feltétel nélküli szeretet, még ha kamaszkorban akadnak is súrlódások, mindenképp győz a gondoskodó anya és rakoncátlankodó gyereke között. Az apakérdés már nehezebb: időről időre felbukkan az utódait szigorúan fogó, érzéseit nehezen kifejező, nagy hévvel fegyelmező apa figurája (legutóbb Az élet fájának kertvárosi történetszálában, 2011), aki ezeket a viselkedésmintákat szinte öntudatlanul örökíti tovább fiaiba. A felnövő srácok eleinte nem is reflektálnak minderre, csak akkor döbbennek rá, miféle mentális örökséget hordoznak, amikor életútjuk felénél elbizonytalanodnak, vagy épp saját gyermekük nevelése közben élik meg ugyanezt.

Manapság, amikor a kertvárosi Amerika gondosan nyírt pázsitjai alatt lapuló romlottság szinte minden vonatkozását feldolgozták már (kezdve az Amerikai szépséggel, 1999), nehéz újat mondani a témában, ám az bizonyosnak tűnik, hogy amikor Hollywood apákról és fiúkról mesél, azt szinte mindig feldolgozandó traumaként, megoldásra váró problémaként tárgyalja.

Fényév távolság

Habár látványos scifinek álcázza magát, mégis egy nagyívű rátalálás-történet bont ki James Gray legutóbbi filmjében, ahol az apa akkor is hat fia életére, amikor a közelben sincs, sőt, úgy tűnik, már rég meghalt.

Az Ad Astra – Út a csillagokba (2019) nyitánya sebészi pontossággal rajzolja körbe Roy McBride (Brad Pitt) űrhajós karakterét: mentális egyensúlyát egy szoftver teszteli, s hűvös nyugalma ezúttal is átsegíti az akadályon. A hivatásához nélkülözhetetlen megfontoltság azonban életének minden vonatkozására kiterjed – jól tanúskodik erről a lakáskulcs, melyet felesége hagy az egykor közös otthon konyhaasztalán. A szenvtelenség tehát gondosan építgetett álarc, mely fokozatosan ráolvadt hősünk arcára, mindenki mást elidegenítve magától. Kozmikus magányára akkor ébred rá, amikor munkaadója különös jelet fog a Naprendszer egy távoli sarkából: egy rég elfeledett küldetésről jön hír, melyben egykor apja is részt vett. Roy elindul, noha maga sem tudja, mire vállalkozik. A film költői képekben utal Roy édesapjával való terhelt kapcsolatára, melyet egyszerre jellemez a lázadó elszakadás és a megkötöző megfelelési kényszer. Roy eleinte zavart érez, hisz a maszk, amit idáig viselt, elkezd széttöredezni. Utazása a jéghideg űrön át tart, valójában azonban saját lelkére rakódott apátia-rétegeket kell feltörnie. A látomásszerű, lírai zárlatban ez már félreérthetetlen: a tét immár a torz apakép feldolgozása, a görcs elengedése.

A többször elhalasztott bemutatójú, Brad Pitt produceri segítségével elkészített Ad Astra szembemegy a kortárs trendekkel, csakúgy, mint James Mangold Az aszfalt királyai című versenyautós mozija, melyben két, életpályája delelőjére érkezett férfi szövetségéről szól. Egyikük rajongó kisfia inkább csak az apa karakterét finomító forgatókönyvi kellék, a vállalkozást pénzelő harmadik fél azonban izgalmas: Henry Ford II a legendás márkaalapító kisebbrendűségi érzéseit leplező unokája, aki az új szuperautóban zokogva döbben rá: valami olyasmit tett, amire még a mítoszok ködébe vesző ős sem volt képes.

Közeledőben

Egy apa azonban nem csupán fizikailag lehet csaknem végtelenül távol gyermekétől: van úgy, hogy szinte egymás mellett élnek, mégis világok választják el őket. James D’Arcy író-rendező idén debütáló nagyjátékfilmje, a Made in Italy elsősorban azzal emelkedik a szokásos romkom-közhelyek fölé, hogy meglepően árnyaltan ábrázolja apa és fia közös vívódását.

Pedig az első jelenetek alapján inkább valamiféle habkönnyű vasárnap délutáni hangulatfilmre számítunk: Jack (Micheál Richardson) kudarcot vall egy londoni művészeti galéria vezetésében, és ezt válófélben lévő felesége félreérthetetlenül tudatja is vele. A férfi ultimátumot kap: ha egy hónapon belül nem tudja megvásárolni az elegáns helyen fekvő galériát, az idegenek kezére kerül. Egy telefonhívás kapcsán kerül képbe Jack rég nem látott apja, Robert (Liam Neeson) és egy toscanai ház, melynek eladásával előteremthető lenne a megfelelő összeg. Mondani sem kell, hogy a morcos apának nem tetszik a fiú ötlete, hisz kiderül: ez volt a családi fészek, ám az egykori idillt szörnyű tragédia árnyékolja be. D’Arcy filmje egyfajta road movie a varázslatos olasz tájakon, egyúttal pedig megkettőzött felnövéstörténet, melynek során apa és fia kénytelen összecsiszolódni az eleinte még homályos cél érdekében. Jack lassan beleszeret a kezdetben csupán pénzforrásnak tekintett házba, Robert pedig megenyhül fia tervei iránt; egyikük önnön megfelelési kényszerével, másikuk múltbéli, felelőtlen művész-életmódjával küzd. Problémáik közös magja, hogy képtelenek voltak elgyászolni azt a nőt, aki a legfontosabb volt életükben.

A jég, köszönhetően az ízlésesen fényképezett mediterrán miliőnek, lassan megtörik hőseinkben, s az együtt végzett házfelújítás során újra egy családdá válnak. A fiú új szerelmet talál, a férfi megállapodik – a Made in Italy azonban az utolsó jelenetekben kikacsint nézőjére, hogy jelezze: a valóságban nincs tökéletes hepiend.

Óvó szeretettel

De mi a helyzet akkor, amikor az apa minduntalan együtt van gyermekével? Válhat-e annyira túlzóvá a mindennapi gondoskodás, hogy szárnyak helyett béklyókat ad a gyermeknek? Casey Affleck Életem fénye című filmjében nem adja meg hőseinek a választás kényelme: egy globális kataklizma után kell helytállniuk a kiüresedett világban.

A film nyitányában mindjárt egy történet elmesélésébe csöppenünk: Noé bárkájának bibliai elbeszélése elevenedik meg az apa (Casey Affleck) szájából. Kislánya (Anna Pniowsky) érdeklődő tekintettel figyel édesapjára, s ebben a néhány percben számunkra is eldől, izgalmas lesz-e a film. Affleck ugyanis mindvégig ragaszkodik a kamaradrámai hangütéshez: szűk közeliket kapunk a törődött emberpár mindennapi rutinjáról, dialógusaik pedig többnyire a túlélést segítő praktikum körül forognak. Nem egészen tudjuk, merre tartanak, s azt sem, hogy mi is történt pontosan. Elhagyott házak, poros újságpapírok, a civilizáció szétszórt maradványai tanúskodnak arról, hogy egy világméretű vírusjárvány ölte meg az emberiség női populációjának többségét. A cél tehát a túlélés, azonban ez megkérgesíti a szívet: nem lehet folyton menekülni a világ káosza elől, s bizony az idővel sem dacolhat az apai lélek. A kislány ugyanis növekszik, érik, kamaszodik. Az Életem fénye ebből a szempontból bőségesen, ám elegánsan merít John Hillcoat Az út (2009), illetve Debra Granik Ne hagyj nyomot! (2018) című filmjéből, felvetve a fenyegető külvilágtól való gondoskodás határainak kényelmetlen kérdését. A komor táj különös időtlensége tovább erősíti a bibliai párhuzamokat: miközben az emberiség egy új, keserves kezdetet él át (hiszen a történelem valamiképpen lezárult a kataklizmával), az apa egyfajta József-figuraként vigyázza gyermeke minden lépését.

Noé története a filmben különös véget ér, tanulságként vetülve apa és lánya megváltozó kapcsolatára: előbbinek egy súlyos sérülés kell ahhoz, hogy megértse, nem tud az idők végezetéig ott állni gyermeke mellett. A lány pedig, miután kitanulta az önellátás fortélyait, gondjaiba veszi édesapját. Boldogulásuk záloga immár nem a kiszolgáló-elfogadó viszony, hanem a kölcsönös segítségnyújtás: csendesen új szakaszba lépett életük.

(Megjelent: A Szív, 2020. december)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *