1

Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra)

írta Nikodémus

Nyugodt vagyok és kiegyensúlyozott. A lényegre koncentrálok, minden mást kizárok – így beszél Roy McBride (Brad Pitt) az apró mikrofonba, s végzi a rendre esedékes pszichológiai tesztet, amelyen többnyire meg is felel. A SpaceCom veterán űrhajósaként felettesei épp azért szeretik, mert nem felesel, nem gondolkodik, az utasításokat pontosan végrehajtja. S ha váratlan vészhelyzet áll elő, nem megy nyolcvan fölé a pulzusa. Kívülről úgy tűnik, igazából sosem izgatta magát különösebben semmiért, a feleség (Liv Tyler) talán épp ezért hagyja a lakáskulcsot az asztalon. A férfi egy űrig érő antenna-állomáson dolgozik épp, amikor rejtélyes mágneses vihar söpör végig a Földön, s miután túléli, behívják. A meghallgatáson aztán őt éri a legnagyobb meglepetés: halottnak hitt apja (Tommy Lee Jones) után kellene erednie, aki immár három évtizede nem hallatott magáról a Neptunusz mellől. Az út pedig – amint az menet közben kiderül – nem a külső, hanem a belső űr miatt kockázatos.

Nyugodt vagyok és kiegyensúlyozott. A lényegre koncentrálok, minden mást kizárok – hajtogatom magamban a mondatot, miközben James Gray (Az éjszaka urai, Két szerető, Idegen földön, Z, az elveszett város) elképesztő méretű és ambíciójú filmjét nézem, a rendező ugyanis tucatnyi látványossággal próbálja elterelni figyelmemet arról, hogy az Ad Astra alapvetően egy apa-fiú történet. Gray mindjárt a nyitánykor megmutatja, mire számíthatunk: költői képkomponálás, halk monológ Terrence Malick stílusában, majd egy nyaktörő akciójelenet. Aztán hirtelen lassítás, és belemerülünk a sztoriba, ami nem túl fordulatos, de nem is baj: rejtvény-dramaturgia helyett drámát jöttünk nézni. A scifi-külsőségek tényleg külsőségek, viszont intelligensen vannak elhelyezve a háttérben: nincs a szájunkba rágva, hogy az emberiség épp haldoklik, ahogy az sem, hogy bárhová is jut, önmaga démonait menthetetlenül magával viszi. Nem, ezek bemutatásához elég néhány finom vágókép, egy megjegyzés vagy utalás: a többit rakd össze magad, kedves néző. Gray felnőttnek tekinti közönségét, és ez üdítő élmény az ezerszer kimondatott képregényhős-szentenciák korában.

Ennek fényében annál elgondolkodtatóbb, miért is áldoz 100 millió dollárt egy stúdió egy személyes ihletésű, lassú folyású lírai scifire egy szupersztár-producerrel a főszerepben (talán épp utóbbiért), hogy aztán okot adjon a gyanakvásra egy jókora premier-elnapolással. Bármi is legyen a háttérben, az Ad Astra mívesen kivitelezett, koherens film maradt, amiből csupán a történet szempontjából lógnak ki az akciójelenetek, stílusban, világépítésben nem. A holdkompos üldözés például kiváló (Gray megidézi a 2001: Űrodüsszeiát és a tavalyi Az első embert is), ahogy egy skandináv űrállomás felé tett kitérő is az (itt A majmok bolygója figyel be). Ha viszont ilyesféle spektákulumra vágyunk, csalódnunk kell: Gray nem enged az akció-dramaturgiának, sőt, kifejezetten szembemegy vele. S nem engedi a popcorn-lelazulást: minden pillanatban figyelni kell a cselekmény lélektani rezdüléseit, melyek elsősorban az abszolút főszereplő Brad Pitt arcáról olvashatóak le.

Már aki észreveszi – Pitt ugyanis karrierje talán legvisszafogottabb, legérzékenyebb alakítását nyújtja. (Vélhetően válását és szenvedélyeit is beledolgozva szerepébe). Nyugodtan elfelejtheted a lazázos szájcsücsörítést, a poénos akcentust meg a többi BP-manírt: színészünk legfőképpen tekintetével és ráncaival játszik – egyiket sem rejti el, hogy megmutatkozhasson a lelke. Viszonya apjához mélyen ellentmondásos, utazása pedig a mélyűrön át valójában önmaga leglényege felé tart, miközben sorban ismerjük fel arcán az apja iránt táplált érzelmeit (ebben Max Richter finom zenéje is segít minket). Ezek a csöndes távolságtartástól a tiszteleten, csodálaton, majd haragon, gyűlöleten és megvetésen át hatalmas ívet járnak be, Pitt pedig a szélsőségek mindenféle mellőzésével játszik hatalmasat. Nyolc éve, 2011-ben Az élet fájaPénzcsináló filmkettőssel érett neki ennyire az Oscar.

Nyugodt vagyok és kiegyensúlyozott. A lényegre koncentrálok, minden mást kizárok – ez az, amit hősünk nagyon gyorsan elveszt a film cselekménye során, Gray pedig az egyetlen igazi kalandra hívogat: önmagunk mélyére utazni. A dolog nem egyszerű, és az önbecsapás nélküli lélekbe-tekintés gyakran nyugtalanságot, tiltakozást, felháborodást szül. Így fog járni ez a film is, amelyen persze számon kérhető a közeli jövő akkurátussága, a tempó vagy a néhol közhelyes monologizálás – de csak akkor, ha nem érted a lényeget: a belső űr meghódításáról van itt szó, nem a Földön túliról. Annál vacogtatóbb tapasztalat, ha mindkettő jéghideg: otthontalanok vagyunk e világon. Ettől a felismeréstől anno megroppant egy világrend (és jött a modernitás), a tézis gyakorlati bizonyítása pedig most érkezett el – a következő korszakban (posztmodern). Sehol Nolan optimizmusa (Csillagok között) vagy Cuarón reménye (Gravitáció): az űr testnek-léleknek egyaránt halálos. Van-e a kiút?

Egy komment

  1. Szép írás. Számomra sajnos nem ilyen lett ez a film. :/ Pedig ki vagyok éhezve egy értelmes és érzelmes sci-fire. De egyszerűen nem jött mèg el. Ebben is annyi felesleges kört futnak, tele van mini sub plottal, de aztán semerre sem vezetnek. Láttam már Pittet sírni. Ettől nem lesz jobb a film. Sajnos.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *