0

Röviden: Az első ember / Halloween (2018) / A Hunter Killer-küldetés

írta Minime

Az első ember (First Man)Damien Chazelle rendező (Whiplash, Kaliforniai álom) és Josh Singer forgatókönyvíró nem kisebb dologba vágta a fejszéjét, mint a Holdra lépés megfilmesítésébe. Teszik ezt úgy, hogy történetük elsődleges vezérmotívuma nem a történelmi hűség, és a technológiai innováció lépcsőzetes fejlődését sem hangsúlyozzák, hanem az eseményben részt vevő emberek szemszögéből világítják meg ennek a világtörténelmi jelentőségű előrelépésnek a fontosabb mozzanatait. Neil Armstrong (Ryan Gosling) és neje, Janet (Claire Foy) életének szerves részévé vált az űrutazásban való részvétel, miután Neil jelentkezett a Gemini-programba, és később az Apollo-program mozgatórugójává vált. Mindemellett láthatjuk egy család tragédiákat sem nélkülöző, lemondásokkal, elhidegüléssel, kötelességtudattal és szenvedéllyel átitatott mindennapjait, amelyek csupán epizódjai a nagyobb egésznek, amelynek célja embert juttatni a Holdra. A barátságok, a tragédiák, a csendes és morózus elzárkózás, a főhős és neje önmagába fordulása ugyanolyan mértékben és mélységben képezik a történet részét, mint a technikai lépések bemutatása. A hazafiasság és amerikanizmus kérdései sem maradhatnak ki egy ilyen típusú történet bemutatásakor, de azt kell mondanunk, kellő arányban és cseppet sem túlzóan kerül bemutatásra ez az aspektus, és a film nem esik át a túloldalra, hogy egy öndicsőítő, nacionalista tündérmesévé váljon. Sokkal inkább megmutatja Gosling és Foy alakításain keresztül mindazokat az áldozatokat, mindazokat az örömöket, amelyeket egy ilyen világraszóló esemény végrehajtása és tervezése során kénytelen egy ember meghozni, elviselni és átélni. Gosling már sokszor bizonyított sokféle karakterként, és ezúttal sem okoz csalódást, sőt, kimagaslik a film valóságából, ahogyan a hozzá felnövő Foy is képes olyan alakításra, amellyel ismét felhívja magára a figyelmet. Chazelle munkája kiválóan reflektál az emberre, akinek nevét mindenki ismeri, ám történetét eddig csak kevesen ismerhették. Valószínűleg a következő Oscar gála egyik nagy esélyese lesz az alkotás és nem is érdemtelenül. Értékelés: 80%

Halloween (2018) – Ezzel a véleményemmel most lehet sokaknál negatív érzést fogok kiváltani, de ideje megjegyeznem, hogy ezzel a franchise-zal és alapvetően az összes trasher-klasszikussal súlyos problémák vannak. Nem David Gordon Green író-rendező hibája, nem is a társíró Danny McBride, Jeff Fradley párosé és nem is John Carpenteré. A történet rövid ismertetésétől tekintsünk is el, lényege összefoglalható abban a tényben, hogy figyelmen kívül hagyja a számolatlanul készített folytatások történéseit, és az eredeti események után 40 évvel veszi fel a fonalat. Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) és Michael Myers (Nick Castle) ismételten egymásnak feszül. Az alakítások, amennyire egy ilyen film igényli, rendben vannak, de ez sem veszi el az alapprobléma lényegét. Az 1970-80-as évek trasher-hulláma kitermelt a nézők számára, olyan közkedvelt gyilkosokat, mint Myers vagy Jason Voorhees, esetleg Bőrpofa. Ezek a karakterek gyakorlatilag motiváció nélkül gyilkoló pszicho- és szociopaták, akik valamilyen természetfeletti oknál fogva végigsétálnak a filmen és szanaszét hentelik a többi szereplőt. Ennek az aspektusnak megvan persze a maga varázsa, azonban hányszor lehet még izgalmas az, hogy megjelenik a figura és 128-adszor is végigsétál a vásznon, lemészárol mindenkit, majd végül magát mészároltatja le és mégis csodák csodájára túléli saját halálát, hogy újabbnál újabb folytatásoknak ágyazzon meg, amelyekben újra és újra sétálva hentelheti szét, az ostobaságból jelesre vizsgázó összes többi szereplőt? Igen, megvan a varázsa, a klasszikusnak tekintett hatásvadász kliséi minden egyes darabnak, de úgy gondolom, ezeket a karaktereket el kell engednünk lassan, hiszen miért nézzem meg 129-edszer is ugyanazt, csak más kameraállásból és más gyilkosságokkal? Rendben van, ez a film picit újít, nagyon várták a rajongók, jó bevételi adatokat is produkál. De még egyszer őszintén, egy karakter nélküli, indíték és ok nélkül mészároló, maszkos, sétálva közlekedő és soha meg nem szólaló karakterről hány bőrt kell még lenyúzni, hogy feltűnjön az örökös önismétlés? Válaszom szerint amíg a rajongóknak elég a semmitmondó karakterkifacsarás, addig bármennyit, és elég nekik. Értékelés: 50%

A Hunter Killer-küldetés (Hunter Killer)Arne Schmitt és Jamie Moss adaptált forgatókönyvéből Donovan Marsh készített akciómozit, amelynek talán célja volt, hogy végre újra legyen már egy tisztességes tengeralattjárós film a kínálatban, amelyre körülbelül a Gene Hackman–Denzel Washington nevével fémjelzett Crimson Tide óta nem volt példa. Ehhez kellenek azonban jó nevű színészek is, szóval Gerard Butler, Gary Oldman, Common, Linda Cardellini és a néhai Gustav Nyquist is tiszteletét teszi a filmben. Az alapfelvetés szerint hőseink egy oroszországi puccskísérletbe csöppennek bele, amelynek során kellő moralizálás és hazafias, valamint logikátlan döntések következtében egy új világháború küszöbére sodorják országaikat. A többnyire zárt közegben játszódó filmek klausztrofób érzése, alapvetően ad egyfajta nézői hozzáállást a film megtekintéséhez, azonban itt ettől a minimalizált, ingerszegény képi- és hanghatásoktól nem kell tartanunk, ugyanis a film játékidejének jelentős része nem csupán a hajóban játszódik. A tenger alatti jelenetekhez új felvételek készültek, amelyek külön dicséretesek, hiszen divat volt eddig a már említett 1995-ös Tony Scott-mozi korábbi vágóképeit kopírozgatni. Ezek kifejezetten jól is sikerültek, a történet azonban kevésbé, hiszen a létező legkülönfélébb logikai, fennhatósági és parancsnoklati tényezőket is figyelmen kívül hagyja. A bizalom ellenséges katonai személyek és alakulatok között ilyen esetekben szinte kizárt, de a drámai fordulatok érdekében szükségszerűen megtörténik. A főszerepekben domborító sztárok alighanem mindent elkövettek, hogy a minimális erőkifejtésből a maximális bevételt sajtolják ki, és ez alighanem sikerült is nekik. Nincsenek magasztos alakítások, de vannak szórakoztató és látványos akciók, amik ugyan önmagukban sokat nem érnek, de mivel rég láttunk már hasonló mozit a témában, kellemes csalódást okozó, felhőtlen szórakozást nyújtanak, minden klisé, bevett fordulat és kiszámítható lépés ellenére is. Értékelés: 70%

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *